A beszámolóknak van egy alattomos fajtája, amit ezer éve el kellett volna, el szerettél volna készíteni, de vagy nem jött ki rá a lépés, vagy értelmetlennek tűnt a lélektani határidő után, napi 10 ezer poszt, a fizetett tartalmak, botrányok vagy álhírek között. Viszont annyira veled marad, hogy még hónapokkal később sem tudod elengedni. Valahogy így alakult ki ez az írás is, hatásvadász címek, frappáns lead és ésszerű időzítés nélkül, egyszerű rajongásból.

Az Autopilot 2013-as indulása óta mindig csak kerülgettem a zenekart. Tetszett az ötlet, bejött a név és a bemutatkozó album (A is for Autopilot), de ez akkor még csak ennyi volt: óvatos szemezés és bizonytalan tapogatózás. Négy évvel később aztán, tavaly márciusban kihozták a Practices for Slowing Down Time EP-t, de a mai marketing trendeket kijátszva még ugyanebben az évben, szeptemberben megjelent az első nagylemezük, a Half the pressure, twice the speed. És teljesen bedarált, meg betalált.

A lemez teljesen szubjektív körbejárása előtt kezdjük azzal, hogy a banda ötlete, koncepciója Kőrös ”Köge” Gergelytől (basszus, ének) és Rátkai Mártontól (gitár) érkezett, és a kezdő felállást borítva Magda Zsolt személyében új dobosuk lett, valamint tavaly Farkas Balázs, a The Royal Freakout frontembere is beszállt énekesként.

Őszintén, az intro/bevezető (Strato) után érkező The Great Escape először elbizonytalanított. Nagyon kedvelem Balázs hangját, és ha valaki járt már The Royal Freakout koncerten tudja, hogy elképesztően jó hangulatot teremtenek már nagyjából az első két percben, és ebben nagy szerepe van Balázs karizmatikus, magával ragadó előadásmódjának. Viszont elsőre nagyon ”Autopilot idegennek” éreztem, mintha a zene csak mellékszereplőként kísérné az önálló univerzumban mozgó énekest. Aztán bumm, mielőtt véget érhetett volna, teljesen magával rántott.

A második dalnál már határozottan érzékelhető az ének és a ritmusszekció kémiája, Move Fast and Break Things, és az ezt követő Hunter pont annyira pörgetik fel a hallgatót, hogy pont jólesik lecsillapodni az atmoszférikus Aether előtt. Indokolt és jól időzített lenyugvást hoz.

Eleinte a Diamonds volt a kiskedvencem, de azóta már annyiszor hallgattam végig az egész albumot, hogy jelen pillanatban a These Waves Never Break – Swalloving an Entire Solar System és a Not Designed to Last Forever hármasát tartom a legerősebbnek a lemezről. Mellőzni kell a hasonlítgatásokat, de ezen a ponton határozottan kísért az Alice in Chains, pedig teljesen más terepekből nyernek, nyertek inspirációt. 

Nagyon jó és eredeti az arány, amivel ellavíroznak a sötétebb, ragadósabb témák és a könnyedebb, dallamos rock között. Ilyen lehet a pesti space rock? A felvétel végére az egész koncepció összeér, és egységes képet mutat: tényleg olyan, mintha most érkezne valaki a sztratoszférába.

Innen is üzenem a bandának, hogy a Half the pressure, twice the speed egyike azoknak az albumoknak, amit repüléskor, felszállás és landolás közben hallgatok. Pontosan ilyen ég közeli, föld feletti pillanatokhoz ajánlanám – augusztusi éjszakákhoz, hajnali járatokhoz, bármilyen nehézségű újrakezdéshez.

Facebookon és Instagramon is követhetitek őket, és a Bandcamp oldalukat itt találjátok.