Ami a Crippled Black Phoenix-et illeti, valahogy eddig a nyárig sikeresen elkerült a zenekar. Azaz, hogy pontosítsak: kb. 3 éve belehallgattam, hogy mit csinálnak, és tetszett. Viszont a Bronze lemzük volt, amit először végighallgattam, az pedig nem lépte át túlzottan az ingerküszöbömet. Az idei Fekete Zajon egy pofás koncertet adtak, amivel sikeresen felkeltették az érdeklődésemet. Pont kapóra jött a legújabb Great Escape lemezük, hogy kicsit jobban alámerüljek a CBP világba.
Áll a gyanúm, hogy ez a lemez lesz ebben az évben az, amit azt hittem az A Perfect Circle lesz. A Maynard/Howerdel páros vezette APC Eat the Elephant anyaga a legnagyobb jóindulattal sem nyűgözött le. Pedig tőlük vártam, hogy előrukkolnak valami érzelemdús, lenyűgöző, és tanítójellegű dalcsokorral. Aztán az valahogy félrecsúszott nálam. A Crippled Black Phoenix viszont egy nagyon pozitív meglepetést rakott le az asztalra.
Leginkább az volt a bajom a Bronze esetében a CBP-vel, hogy valahogy parttalannak éreztem. Maguk a számok egyesével elég jól működtek, viszont egészében hallgatva kicsit soknak, kicsit túlzónak, és kicsit erőltetettnek tűnt. Volt bennem félsz, főleg hogy 73 perces albumról van szó. A Great Escape viszont gyakorlatilag az első percétől megfogott. Most kb. a tizedik végighallgatásnál járok, és ahelyett, hogy a kezdeti érdeklődésem csökkent volna, csak még inkább magával ragad a lemez. Kicsit olyan, mint egy festményt nézni. Az első blikkre szép az összkép, a következőnél észre veszel egy részletet, ami szintén lenyűgöz, de ha abba is belezoomolsz, akkor még lenyűgözőbb részekkel szembesülsz.
Igazából az is közrejátszott abban, hogy teljesen beleessek a Great Escape-be, hogy már egy ideje vadásztam -kevés szerencsével- valami megrázóan emberi, és mégis földöntúli anyagot (talán ezért is Neurosis, Tool kúrára fogtam magam az elmúlt napokban). Tehát tökéletes pillanatban jött a találkozás. Az olyan gondosan, mégis organikusan felépített tételek, mint a To You I Give, a Times They Are a'Raging a maguk tíz perc körüli hosszukkal magukban is elég izgalmat, és mérhetetlenül tapintható atmoszférát hoznak a maguk lebegéseivel, és morózusan felépülő, hangulatváltásokkal tarkított építkezéseivel.
Ez az alap, de mozogásban van elég sok irányba a nyolc tagú zenekar. Vannak amolyan hangulat ébresztő (csúnyább szóval élve töltelék) dalok, amik mint a cement kötik egybe az albumot (Uncivil War Pt.1, Slow Motion Breakdown, vagy a nyitó You Brought It Upon Yourselves). A Madman akár még a Nine Inch Nails-t is eszünkbe juttathatja szövegileg, dallamilag egyaránt, a Rain Black, Reign Hollow meg Justin Greaves fűrész (!) játékával, és Belinda Kordic csontig hatolóan intim vokáljával fűszerezve hoz egy végtelenül felemelő találkozást a folk és az elszállós, epikusabb post-rock között. A Nebulas szintén nagyon megérintő tétel. A záró, két részes Great Escape pedig valami olyasmi, mint ahogy a Pink Floyd hangzana ma, ha lehibernálják őket 1974-ben. Az első része különösképpen áll leejtős, és dallamragadós.
A Great Escape teljes játékideje alatt végéig van egy jó értelemben vett fura ambivalencia. Úgy keserédes, hogy közben felemelő, úgy ijesztő, mint ahogy angyali szépségű, és annyira bágyasztóan kellemes, mint amennyire impulzívan heves. Minden hang tökéletes szimbiózisban van egymással, az ezekből felépülő dalok meg maguk is egy nagyobb képet adva gyönyörködtetnek el. Az év tanmeséje ez a zeneileg, és gondolkodásában nyitott befogadónak, aki vágyik egy katartikus audio élményre. Október 7-én erősen ajánlott a megjelenés az A38-as koncertjükön.
