December 5–én jelenik meg a ‘90-es és 2000-es évek magyar hardcore-metál színtér meghatározó zenekarának, a DAWNCORE-nak azonos című vinyl nagylemeze. Az LP a Trottel Recordsnál 1999-ben megjelent Obedience is slower from of death anyagát, valamint a 2001-ben, illetve 2002-ben a német Join The Team Player Recordsnál megjelent Entertainment For The Rest és a Where Heroes Go To Die saját szerzeményeit tartalmazza.
Sajtóanyag helyett álljon itt Jakab Zoltán (Burning Inside, Newborn, Bridge To Solace, Ghostchant, Phoenix Music, Doomstar Bookings) memoárja:
Amikor röviddel az ezredforduló előtt, 1999 nyarán összeült kilenc lelkes, naív és a nemzetközi turnézásra semmilyen szinten nem felkészült fiatal egy szűkös kisbuszban, mi magunk sem tudtuk, hogy mire vállalkoztunk, azt meg főleg nem, hogy egy generáció frusztrációjának hangja leszünk majd.
Ez volt a Dawncore és a Newborn közös turnéja, időben keresztmetszete a Dawncore változásának, hiszen talán ez volt az első és utolsó olyan út, ahol a Dawncore klasszikus felállása jelent meg külfölön.
Keresztmetszet, ahogyan a hamarosan a Trottelnél megjelenő gyűjteményes lemez is az, hiszen az Obedience Is A Slower Form of Death CD és 10” volt a hattyúdala a klasszikus felállásnak, míg az Entertainment for the Rest, valamint a Darkest Hourrel közös split egy olyan félelmetesen nyers, zabolátlan, kompromisszumokra képtelen Dawncore-t adott nekünk, amilyen zenekart nemcsak itthon, de Európában se láttak sokan azóta sem.
Amikor röviddel az ezredforduló előtt, 1999 nyarán elindultunk egy olyan útra, amelyet két zenekar járt kéz a kézben, elkezdtük tanulni milyen is felnőni. Önmagunkhoz, a feladathoz. Felelősséget vállalni. Önmagunkért, egymásért. Egy olyan világban, ahol ha heti kétszer tudtál e-mailt nézni, akkor remélted, hogy lesz még egy buli azon a turnén, amit amúgy telefonon és faxon szervezel, ahol a kilenc főre eső mobiltelefonok száma egy darab volt, ahol térképet olvastunk (rosszul), ahol ülve aludtunk a buszban, mert pénzünk nem volt szállásra, ahol nem tudtuk pontosan hol lesz a következő koncert, ahol nem volt pénzünk enni, ahol hetente egyszer adtunk életjelet, azt is összekuporgatott német márka aprókat dobálva utcai telefonokba. Ezt hívják modorosoan tanulópénznek.
Hogy a Dawncore mit tanított nekem, nekünk? Hogy mindez rendben is volt így. Hogy minden egyes áldozat, minden egyes kényelmetlen perc értelmet nyer, hogy mindaz a düh, mindaz a frusztráció, amit a téged körülvevő társadalom láncként rak rád simán letéphető. És a Dawncore minden egyes este le is tépte ezeket a láncokat. Minden egyes este ámulatban néztem őket a saját bulink előtt, vagy után. És minden egyes este jobb és több akartam lenni annál, mint amit ez a világ nyomott és nyom le a mai napig a torkomon.
A Dawncore volt a frusztrációnk hangja.
Ma lehet mosolyogsz ezen persze, ma lehet megvonod a vállad, mert felvetted a hálószóbában az első lemezed, kész a telefonoddal készített kliped, kész a borító, amit összedobtál gyorsan, pörög a közösségi médiád és ráadásul el se kellett hagynod hozzá a komfortzónádat.
A Dawncore elhagyta. Önmagukért, értem, érted, értetek. Aki ott volt, és aki látta, az tudta. Azt pedig, hogy ennek az életműnek egy darabját most újra megkaphatod, köszönd meg a sorsnak. No meg persze annak a közegnek, amely a mai napig életben tartja ezt akkor is, amikor a Dawncore már több, mint másfél évtizede nincs velünk. Fizikai, materiális formájában persze. Mert ez a nyers erő, ez a düh, ezek a dalok bizony azóta is itt vannak nekünk.
Röviddel az ezreforduló előtt, 1999 nyarán ugyan még nem tudták, hogy ráléptek arra az útra, hogy egy generáció frusztrációjának a hangja lesznek, de az, hogy 2018. novemberében arra kért meg az egyik legjobb barátom, akit az élet adhatott, hogy írjak pár sort a Dawncore anyagok közelgő újrakiadásához, csak bizonyítja a tényt, hogy vannak olyan hangok, amelyeket soha nem lehet elhallgattatni és a Dawncore méltó volt arra, hogy kiutat mutasson nekünk egy olyan világból, amiből nem kérünk.
