A Soilwork mostanra odáig jutott - persze kőkemény munkával -, hogy bátran kijelenthető, hogy a svéd metal zászlóshajói közt kell számon tartani. Alig húsz év és 11 album kellett hozzá. És milyen albumok! A mostani Verkligheten album kicsit több, mint három év szünet után került a kezünkbe a zseniális The Ride Majestic után, annak folytatásaként. És ha innen nézzük, nem nagyon van könnyű dolga a zenekarnak, nekünk meg marhára igen, mert ahogy a The Living Infinity duplalemez után sem számítottunk arra, hogy a következő megüti a lécet, a The Ride Majestic még is megtette. És persze amilyenek vagyunk, pontosan ezt várjuk el a Verkligheten lemeztől is.
A bevezetőben említett két lemez még ma is gyakran előkerül, bizonyítandó időtállóságát, így tényleg egymás mellé tudom helyezni ezt a három alkotást és még mielőtt nagy összehasonlításokba bonyolódnánk, említsük meg, hogy a mostani szünet volt a zenekar életében a legnagyobb, amit két lemez között eltelt. Ez ízlelhetjük onnan is, hogy szépen simára csiszoltak mindent, vagy nézhetjük onnan, hogy a srácok talán már kiírtak mindent magukból és kissé nehezen jönnek a szavak, a témák. Ami viszont talán közelebb van a valósághoz (amúgy az album címének fordítása is ez svédből), hogy történt némi mozgás a csapatban, mert a korábbi dobos Dirk Verbeuren átült a Megadeth-be, helyére pedig Bastian Thusgaard érkezett. Ennek amúgy annyira nyomát, hatását nem éreztem, ugyanolyan feszesek és élvezhetőek a dobtémák.
Ami viszont szokatlan a korábbiakhoz képest a Soilworktől, hogy erőteljes külső segítség érkezett a dalokhoz. Besegít Alissa White-Gluz (az Arch Enemy-ből) és Tomi Joutsen (az Amorphis-ből) is és pár gitárszóló erejéig a kanadai Dave Sheldon. És bár hármójuk működéséből csak a Alissáé hallható szerintem, biztos van magyarázat a vendégek alvállalkozói tevékenységére.
A lényeg viszont az, hogy a Verkligheten hangulata telitalálat! Ennyi. Már a három kislemezként elénk tálalt dal (Arrival, Full Moon Shoals, Stålfågel) is megelőlegezte ezt, de a többi csak megerősítette ezt. Nem akarta a Soilwork újra feltalálni a kereket, de erre nincs is nagyon szükség. Amire amúgy szerintem semmi szükség nem lenne. A The Living Infinity dupla lemeze és a folytatás, The Ride Majestic után egy sima szinten tartó lemez is simán elég. És kb. ez a Verkligheten. De egy percig nem gondolom, hogy ez a lemez kevésbé lenne értékes, mint bármelyik előtte lévő a sorban!
Hatalmas érdeme a lemeznek, hogy - mint egy jó könyv - nem lehet letenni. Ha elkezded hallgatni a végéig nem enged el. Végig fogja a kezedet és elkísér egy olyan világban, ahol minden hangnak, dallamnak, gitárnak és dobnak pontosan ott van a helye, ahol várod. Nincs felesleges gitárhősködés, nincsenek túltolva a hörgések, de tiszta énekfutamok sem kaptak túlzott súly, így elég kemény marad a lemez, na. Viszont a lágyabb témákra/ról váltás a darálós verzék irányába annyira jól időzítettek, annyira kimunkáltak és annyira elkapják az embert (The Nurturing Glance), hogy már-már túl könnyen fogyaszthatóvá, slágeressé teszik a dalokat. De személy szerint én ezt nem bánom, mert egyszerűen megvesz ez a stílus.
Valahol a Needles and Kin dalnál picit megbicsaklik a lemez íve. Nem nagyon, de valami hibázik, érezni, hogy az a dal kilóg a sorból. Nem tudom, hogy a Tomi Joutsen kollaboráció nélkül is felkerült volna-e a dal a lemezre - enélkül is elég kerek lett volna a korong. Ami viszont sokkal nehezebb, ha ki kéne emelni kedvenc dalt, mert nagyjából mindig mást mondanék, attól függően, hogy milyen az adott idegállapotom. Ez az igazi ereje a Verklighetennek! Tök mindegy mikor szeded elő, adni fog egy lökést az agynak, egy kis felpörgetést (The Wolves Are Back In Town) vagy épp megnyugvást (The Ageless Whisper).
Hiába nem adok a lemezre 5 pontot, hiszen a Soilworknek vannak jobb munkái bőven, egyelőre a legtöbbet pörgő lemez a lejátszóban így január magasságában. És valószínűleg január 25-i buli a Barbában is atomállat lesz, mint pár éve, amikor volt szerencsém lekaparni az arcomat miattuk.
