Amikor hatásokról beszélünk, könnyen vitába keveredhetünk, hiszen megannyi stílus nőtt ki a földből az évek során, ami messze túlnőtt az ismert, konkrét zenekarok által lefektetett stílusjegyeken. Mégis vannak előadók a múltból, akik nélkül valószínűleg nem lenne ennyire színes és sokoldalú a jelenlegi zenei közeg. Ezek közül toronymagasan élen jár a Black Sabbath, akik az első lemezeikkel olyan szélesre tárták a gitárközpontú zene kapuját, hogy azon kényelmesen masírozott át egy egész hadsereg.
Jómagam a '80-as évek közepén csöppentem bele a rockzene világába, és akkoriban mereven elutasítottam minden klasszikust a Purpletől a Sabbathig, és inkább az aktuális thrash és heavy metál bandákat preferáltam, így évekbe telt, amíg rájöttem, hogy lemaradtam valami fontosról, ami közelebb visz mindannak a csodának az alfájához, amit akkoriban megéltem. Persze a mai napig születnek csodás dolgok a próbatermek mélyén, de Tony Iommi pofátlanul beelőzte korát, és kimaxolt minden témát, ezzel lehetővé téve, hogy amikor valaki gitárt fog a kezébe, és rálép a torzítóra, nagy eséllyel plagizálni fog. Ez így talán túlzásnak hat, és a Sabbath mellett voltak bőséggel korszak és stílusalkotó bandák, de amiért mi, metálosok rajongunk, annak bizony az alapjait Iommi témái tették le. És hogy nem a levegőbe beszélek, annak ékes bizonyítékai szép számmal fellelhetők, ezek közül szemezgettem a teljesség igénye nélkül.
Amikor a Faith No More kiadta a Live at Brixton Academy-t, egyből az egyik kedvencem lett a Warpigs. Jim Martin hiába változtatta meg alapjaiban a rockzenét társaival, nagyon hamar nyilvánvalóvá tette, hogy ők is a klasszikusoktól jutottak el idáig.
A Biohazard a Punishmenttel visszatette a hardcore zenét a térképre, ha másért nem is, ezért feltétlenül kijár nekik a köszönet, de az After Foreverrel azt is világossá tették, hogy a New York-i badass arcok is tisztelettel adóznak a nagyok előtt. Nagyon laza lett ez a nóta!.
A Sepultura a Schizophrenia lemeztől számítva volt hatalmas kedvencem, és így utólag visszagondolva már a kezdetektől vastagon benne volt a brazilok muzsikájában mind Lemmy, mind Iommi zsenije. Aztán ahol én elveszítettem őket, ott ők előrukkoltak a nyilvánvalóval.
Charles Bradley, a nemrégiben elhunyt soul/funk/blues énekes is megemlékezett, mit megemlékezett, galaktikus érzelmi töltettel pakolta tele a Changes című nótát. Legyen neki könnyű a föld!
A Slayer féle Hand of Doom talán a legtechnikásabb Slayer nóta, Araya pedig higgadtabb, mint Roberto Baggio a '94-es VB döntőjében!
Az Anthrax volt életem első nagy zenekara, imádat tárgya, roppant megnyugtató, hogy minden olyan klasszikust megénekeltek, akiket előbb vagy utóbb magam is annak kiáltottam ki.
És amit megcsinál az Anthrax, a Metallica, a Slayer, azt természetesen megcsinálja a Megadeth is. Itt még legalább Dave Mustaine valódi zenészekkel dolgozott...
A C.O.C. amúgy is a Sabbath egyenesági leszármazottja, ez pedig az ékes példa.
Kedvenc sivatagi csörgőkígyóim is megemlékeztek két bong teletömése közt, a végeredmény pedig az egyik legautentikusabb.
Az Into the Void a puncimágnesek interpretálásában sem lett sokkal rosszabb.
Page Hamiltonnak ez nyilván csak ujjgyakorlat, mégis ízig - vérig Black Sabbath a végeredmény, benne mindazzal az egyedi Ízzel, ami a Helmet sajátja.
Végezetül az egyik legnagyobb kedvencemmel zárnám. Sleep. Mit írhatnék erről? Tökéletes, mint minden, amihez a Pike / Cisneros duónak köze van.
A Black Sabbath olyan, mint a Simpson család: már megcsinálták! Ha nem hiszed, járj utána! Neked melyik a kedvenc Black Sabbath feldolgozásod?
