Kétség nem fér hozzá, a Mötley Crüe a hajmetal korszak egyik legkiemelkedőbb, legjobban futó, legbalhésabb, leg... legebb zenekara volt, melynek zűrös, kaotikus életéről, karrierjéről több könyvet is meg lehetne tölteni - igazából tették is. Ezek közül az egyikből, a Neil Strauss és a négyes közös munkájából, a hasonló című The Dirtből készített a Netflix egy kicsit egyszerűsített kivonatot, mely nem is olyan régen debütált az online filmszolgáltatón.

Mostanában, ha jobban megnézitek, eléggé elszaporodtak a zenés filmek - Bohemian Rhapsody, Lords Of Chaos, The Dirt... Igazából nekem ezzel semmi bajom nincs, ahogy a zenei könyveket, úgy a zenei filmeket is nagyon kedvelem, hiszen ha már van alapanyag ahhoz, hogy nekiüljenek egy játékfilmet készíteni az adott zenekarról (a dokumentumfilmeket mellőzzük, ahhoz elég csak közepesen érdekesnek lenni), akkor már annyira nem lehet rossz a végeredmény - persze volt és lesz is rá ellenpélda bőven.

Az elején szögezzük le, hogy a Mötley Crüe-t én sosem kedveltem igazán. Viszont az is tény, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki ha valamit nem kedvel, egyből leszarozza, egyszerűen nekem nem ütött meg a zenéjük egy olyan szintet, hogy komolyabban rájuk kattanjak. Ennek ellenére persze elismerem a munkásságukat, sőt, nem is kell nagyon fannak lenni, hogy az őket kövező konstans balhékról , melyek nem egy fasza sztorinak adott alapot, halljunk, de ezeket mind filmre vinni teljes lehetetlenség. Viszont meg lehet próbálni, csak...

Egy szűk három és fél évtizedes karriert felölelni egy nagyon szűk két órás filmben majdnem hogy őrült vállalkozás, még akkor is, ha az utolsó húsz évet kb. egy mondattal letudták a készítők. Főleg, ha úgy számoljuk, hogy a kezdetek, a gyerekkor, a ki-honnan is szerepet kap a filmben, újra fentebb lebeg az ide kívánkozó évek száma, hogy körülbelül negyven év áll előttünk, tessék leforgatni mindezt az őrületet! Nem, ez nem így megy! Nyilván meg sem próbálták az illetékesek, hiszen szakmai öngyilkosság lett volna, így a könnyebb, de szórakoztatóbb utat választották: legyen egy könnyed, pörgős, talán a törzsrajongóknak egy kicsit szájhúzós film, melyben felvonultatják az igazán fontos jeleneteket, adnak neki egy találkozunk - befutunk -szétcsúszunk - széthullunk - újra egymásra találunk vázat egy szép happy endinggel és tádámm! Szinte mindenki boldog! Legalábbis akiket érdekel az ilyesmi, biztosan, mert a saját példámból tudom, hogy nem kell őrülten mély rajongónak lenni ahhoz, hogy lekössön ez az alkotás.

Szerencsére a készítők nem követték el azt a hibát, hogy kispórolják a korhatáros jeleneteket (mi maradt volna?), vannak bőven csöcsök, drogok, kúrás-szopás-nyalás (már bocsánat), emellett pörgés is ezerrel, okosan meg lett csinálva a film, semmi prűdség nincs benne, álszent dolog is lett volna és totálisan hiteltelen. Habár úgy láttam, sokan lehúzzák egyéb kritikákban a The Dirtöt, én jól szórakoztam rajta, az első perctől az utolsóig lekötött ez a film. Még az órára sem néztem rá közben, okosan felépített cumó az egész, bár azért kíváncsi lennék, hogy a készítésnél ott lévő zenekar mennyit cenzúráztatott le az adott jelenetekből, mennyit szépítettek rajta. Nyilván, mint minden ilyen filmnél, itt is megjelenik a felirat: a megtörtént eseményeken ALAPUL. Tehát nem kell dokumentumfilm mélységet várni, itt nem az a cél, hanem a teljesen kimaxolt szórakoztatás.

A sztori részleteibe nem mennék bele, azért annak örülök, hogy a szomorúbb, itt abszolút drámai töltetű részleteket sem akarták eltussolni (értsd: Razzle, vagy Skylar halála), mélyen belemennek a drogos témákba is és a sok buli mellett az egész árnyoldalát is felfedték.  Még a (Ten Second Songsos Anthony Vincent által alakított!) John Corabis évek is kapnak kis említést, bár nem sokat, mondjuk a Tommy Lee nélküli időszak egyáltalán nem... Még egy gondolatot sem, mintha nem is létezett volna. Viszont tetszik, hogy a narráció néha a zenekari tagok szájába van adva, mintegy megtörvén a filmet, mely saját magát sem veszi teljesen komolyan. Még a jó öreg Ozzy is megjelenik a filmben, akit én mondjuk jobban el tudtam volna képzelni a Mick Marsot alakító Iwan Rheonra ruházva egyszerűen annál az oknál fogva, mivel a film nézése közben többször is a Sötétség Hercegét láttam megjelenni a gitáros arcában - gondolom a jellegzetes állvonal miatt lehetett.

Az érthető okokból kapkodós tempót leszámítva igazából semmi negatívumot nem tudnék felhozni a filmmel szemben, sőt, eleve tetszik, hogy ahogy a zenekar körüli dolgok lenyugszanak, úgy a film tempója is visszavesz magából, a hagy helyet az érzelmeknek, drámának, a bulik meg ahogy illik, pörögnek ezerrel. A szereplők jól hozzák a karaktereket, a muzsika természetesen adott, humor van dögivel, szóval... Tényleg, aki jól akar szórakozni a film nézése közben, az jól is fog! Nincs semmi maszlag, semmi komoly púder (Mick kivételével tényleg senki sincs szentnek beállítva), semmi megfejtés... Olyan, mint a Mötley Crüe zenéje: Egyszerű, de odabasz (már azoknak persze, akik szeretik).

Lehet elfogult vagyok a zenei filmekkel kapcsolatban, de a The Dirt kimondottan tetszett. Olyannyira, hogy alkalomadtán még akár többször is elő fogom venni, ami nálam tényleg nagy szó. A kiszabott időtávban van minden, ami egy jó mozihoz kell, még ha sok helyen (jobb híján) klisésen is van megoldva. Jó érzékkel van viszont beadagolva a szex, drogok, rock and roll hármas, a talán már jól ismert sztorik és a dráma is. Nem azt mondom, hogy történetmesélés szempontjából a legeredetibb alkotásról van szó, de aki nekiül megnézni ezt a filmet, biztos nem fogja megbánni a rászánt időt. Mire vártok még?