Az L.A. Guns után újabb komoly trófeát gyűjtött be a tatabányai klub, illetve az egykori tengerentúli „hajlakk-rock” színtér iránt páratlanul elkötelezett szervezőgárda. Az amerikai tömegkultúrában ma is elevenen élő 20. századi alvilági figuráról, valódi nevén Charles Arthur Floydról elkeresztelt kaliforniai banda ismertsége sosem vetekedett a Mötley Crüe, a Ratt vagy a Poison népszerűségével, de azért ők is hagytak maradandó jelet maguk után. Ez a jel pedig, mint most kiderült, a magyar rajongók számára szintén maradandónak bizonyult.
A The Joystixnek a jelek szerint az utolsó fellépését láthattuk. A trió a rá jellemző lendülettel hasított végig a félórás programján, szigorúan a „sok zene, kevés szöveg” alapelvet tartva szem előtt. Ennek megfelelően a befejezéssel kapcsolatban sem bocsátkozott mélyebb fejtegetésekbe a gitáros-énekes Szöszö. A csapat meghozta a döntést, mi pedig kénytelenek vagyunk megbarátkozni a gondolattal, ennyi a lényeg. És pörgős tempó ide, „beépített” emberek vezérletével lezavart közönség-énekeltetés oda, a leállás tudata érzésem szerint valamelyest rányomta a bélyegét az előadásra. Önmagában véve lehet, hogy ironikusnak hat az I Don’t Believe in Rock N’Roll (Anymore) cím – történetesen ezzel a tétellel zártak –, ám a szövegből bizonyára az hámozható ki, ahogy Szöszö és a többiek megélték a helyzetet. Nem holmi lélektelenül ledrehált szettet kell elképzelni, de búcsúkoncertet adni eleve nem valami vidám dolog. Mint ahogy nézőként a részévé válni sem az. Sajnálom, hogy így alakult, mert igazi belevaló brigádként ismerhettük őket, amelynek minden megnyilvánulásából áradt a punk - RN’R lazasága és életereje.
Ha elsőre nem is valósulhatott meg a Pretty Boy Floyd legelső magyarországi bulija tavaly ősszel, ezúttal minden körülmény és feltétel adott volt hozzá. Már csak azért sem kis szó ez, mert Európában sosem merészkedett a társaság Németországnál keletebbre. A kezdeti felállást – az előzménynek nevezhető Doll zenekartól eltekintve – egyedül Steve Summers énekes képviselte (az eredeti bőgős, Vinnie Chas már nincs az élők sorában). Kristy Majors gitáros elvileg továbbra is tagnak számít, a mostani túrán azonban valamiért nem tartott a bandával, viszont azoknak az érdemeiből ez mit sem von le, akik az eseményt tető alá hozták.
A Leather Boyz with Electric Toyz lemez címadó dalával indult a parti, és a kultikus debütalbumról még hat nóta került elő a továbbiakban. Ez persze aligha ért váratlanul bárkit is, nem véletlenül tartotta az első sorokban valaki a feje fölé ennek a korongnak a borítóját folyamatosan. Mi tagadás, sok olyan régi formáció létezik, amely termékenyebb a Floydnál, ugyanakkor meg kellett állapítanom, hogy a későbbi termésből a Good Girl Gone Bad, a Saturday Night vagy a Feel the Heat sem gyengébb a kereken harminc éve megjelent bemutatkozó anyag számainál. Ugyancsak különleges színfoltot jelentett a Run for Your Life, amely a Feel…-hez hasonlóan a 2017-es Public Enemies lemezen hallható, de valójában a Mötley Crüe szerzeménye, csak éppen talonban, azaz demón maradt Nikki Sixxéknél (hasonlóan a Leather Boyz…-on felbukkant Toast of the Townhoz). A PBF egyébként is előszeretettel nyom feldolgozásokat. Itt még egy Mötley darab, a Live Wire, valamint a Talk Dirty to Me – vicces módon pont a leplezetlenül Poison hatású The Last Kiss egy rövid részletét követően – gazdagította a programot.
A régi idők egyedüli hírmondójaként Steve vitte a hátán a show-t. Megjelenése és arcfestése már egy későbbi korszakot idézett, nekem konkrétan a Murderdolls és Wednesday 13 jutott róla eszembe. Színpadi tevékenységével azonban az időtlen és kortalan, bármekkora közönséget könnyedén irányítani képes, de mindenkivel közvetlen, „bulizni jöttünk, úgyhogy érezzük jól magunkat, minden más le van szarva” hozzáállású, ízig-vérig rock frontembert testesíti meg. Nem csinál ügyet abból, ha netán nem az előre megbeszélt dalba kezdenek bele a többiek, és a publikumból hirtelen a deszkákra ugró alkalmi háttérvokalista röpke szereplését is jól kezelte. Énekhangját tekintve becsülettel hozta a stílusban megszokott Mikiegér-vinnyogást, de Vince Neilhez vagy Bret Michaelshez képest karcosabban, rekedtesebben produkálta azt, és néha igen durva sikolyokat is kipréselt magából.
A Majorst helyettesítő arcnak (a Devildriver bőgőseként ismert Diego „Ashes” Ibarra), ahogy mondani szokás, a kezében voltak a nóták, a fickó viszont tényleg nem tűnt többnek utolsó pillanatos beugró muzsikusnál. Semmibe révedő tekintetével és ímmel-ámmal végzett vokálmunkájával nem igazán kápráztatott el. Colton Seaver basszer volt az, aki Summers mellett apait-anyait beleadott. Elsőrangú fazon, ráadásul kifejezetten ötletesen játszott, amit a hangzás is szépen kiemelt. Nyilván a kényszerű gitáros-csere miatt nem tudott egy óránál sokkal hosszabb szettet összerázni az amúgy profin, feszesen játszó csapat (ki ne hagyjam az ex-Sweet F.A. dobos Nick „Tricky” Lane-t, aki szintén nem kutyaütő ugyebár), és ezért vették ismét elő a legvégén a Leather Boyz…-t, de ebbe a bő hatvan percbe olyan töménységet és intenzitást sűrítettek, hogy kétségtelenül teljes értékű koncertről beszélhetünk.
Lassan eljutunk odáig, hogy Magyarország a hajdan többszörös arany-és platinalemezes, ma már lényegesen szűkebb rétegeket szórakoztató, de legalább aktív amerikai dallamos rock bandák térképére is felkerül.
FOTÓK: POLGÁR PÉTER. További képek ITT.
