A Cloud Collider teljes mértékben maga mögött hagyja az előző lemez jegyeit, bár néhol felfülelhetünk post/prog elemekre, de csak egészséges dózisban. Ezért amikor megjelent az első szám a lemezről, nagy kő esett le a szívemről, bár őszintén szólva a végére már megtaláltam a Starless pozitívumait is. Kicsit olyan érzésem van, mintha a zenekar törölte volna az elmúlt pár évet és az Endzeit Metropolis után elvágott időfonalnál venné fel újra a ritmust. Meg kell említeni, hogy az új lemez ismét Markus Stock (Empyrium/The Vision Bleak/Sun Of The Sleepless) stúdiójában készült (Klangschmiede Studio E) és úgy néz ki a mester kiváló influenszer és mentor volt a munkálatok alatt.
Rendben, akkor most megpróbálok objektív lenni. Ezt a lemezt sokan kétféle szempont szerint fogják értékelni. Vannak egyesek, akik mindent az Unchained-hez mérnek, amit valószínűleg már nem fognak, nem tudnak és nem is akarnak "újraírni". Az Unchained után nyilván minden szar lesz. A másik helytelen megközelítés pedig a Starless-hez viszonyított túlértékelés - az említett lemez után, könnyű igényeset alkotni, ugyanis már az is nagy szó, ha újra black/thrash az irány. A jó véleményalkotáshoz viszont ezt a két szempontot együttesen kell figyelembe venni, illetve felismerni az album sajátos jegyeit. Tény, hogy szuper az új anyag a Starless-hez képest, viszont az első két Ketzer lemeznek nem ér a nyomába. Ezt már most aláírom. Ettől függetlenül, igényes, kiválóan strukturált zeneírásnak lehetünk a fültanúi, ugyanis ismét fejlesztettek a hangzásukon - az Endzeit tematikája mentén valami újat, mást, de mégis ismerőst hallhatunk.
Black/thrash-t sok féle képen lehet játszani, a Ketzer igen egyedi módon csap a lovak közé, főleg a Cloud Collider-en. Tulajdonképpen minden minden hangszer (még a vokál is) black metal-ban utazik, kivéve a gitár: a riffek nagyrészt thrash riffek. Persze előfordul, hogy a nagy blast beat átvált itt-ott heavy metal-os galoppozásba, vagy akár progosabb technikázásba. Alapvetően viszont ez a formula, így az egész lemeznek inkább black metal szaga van, mint egy rock n roll-os, odadarálós thrash-nek fekete jegyekkel (lásd Deströyer 666 újabb anyagai, vagy az első Ketzer). Ez persze nem feltétlen negatívum.
A Keine Angst (ford. nincs félelem) a zenekar első németajkú száma. A váltás szerintem nem ront az összképen, de alapvetően inkább a zenével voltam elfoglalva, hiszen ez a dal szépen megmutatja a lemez irányát és stílusát. A vészjósló hangulat, az apokaliptikus vinnyogó gitár és a blast beat szépen eltekeri a kormányt a "tiszta" black metal irányába. A második dalnál viszont a mérleg teljesen elbillen a thrash felé, így a Walls talán a kedvencem a korongról pont emiatt. Ennél a pontnál megfogalmaznám az egyetlen kritikám: tényleg túlságosan a black felé lett tekerve az a kormány. Nekem hiányzik kicsit a rock n roll-os csavarás. Egyéb panaszom nincs, meg egyébként is élem a zordságot.
A lemez nagyjából ugyanezt a formulát használja a No Stories Left-ig, de nem unalmasan, hanem minden számban izgalmas megoldásokkal és stílusjegyekkel. A dal plusz különlegessége, hogy ez óriási black/thrash figura vendégvokálozik benne, aki nem más mint az Absu-ból a főnök (ének/dob) - Proscriptor McGovern.
A This Knife Won't Stay Clean Today és a (The Taste Of) Rust And Bone kicsit lassít a tempón és nyomokban behoz pár post-os átvezetőt is, így itt már egy kicsit kísérletezősebb - olykor a Tribulation hangulatára emlékeztető - black/thrash kapunk. A Light Dies Last egy tipikus outro-nak írt dal, szépen felépíti magát, eléri a katarzist, majd lehúzza a függönyt.
Summa summarum ez egy kegyetlen lemez. Ilyen sötét atmoszférával és hangzással kitömni egy black/thrash albumot kemény munka, kicsit át is csúszott a black metal dimenziójába a dolog, de nem várhatok mindenhonnan sátános töltényöves party zenét. Az is marha jó, de egy másik világ. Én elfogadom, hogy a Ketzer ebbe az irányba változott és egy ilyen visszatérő lemezt rakott le az asztalra.
