Kívülállóként igen furcsa, hogy a 90’-es évek - számomra - legmeghatározóbb honi black metal formációjának első önálló magyarországi turnéjára több mint negyed évszázaddal a megalakulás, nyolc nagylemez megjelentetése és végül de nem utolsó sorban komoly nemzetközi sikerek után kerül sor.
Ennek tükrében nem túlzás azt állítani, hogy a Seven Springs turné hetedik és egyben utolsó, budapesti állomása különleges esemény a hazai underground körökben. A Sear Bliss érdemein túl az est fényét nagyban emelte a tény, hogy a turné záró mulatsághoz az év eleje óta ismét aktív Watch My Dying is csatlakozott. És ez miért is tekinthető kuriózumnak?
Az esemény kedvcsinálóját idézve: “A két zenekar közötti kölcsönös tisztelet és megbecsülés, illetve baráti viszony ellenére - aminek kitűnő illusztrációja, hogy a Sear Bliss három tagja is szerepel Veres Gábor WMD-énekes pár hete kiadott szerzői lemezén - eddig még soha nem koncertezett együtt.”
Tetthelyre érkezésünkkor, már a nézőtéren örömmel üdvözölhettük a Sear Bliss kissé fáradt de annál lelkesebb gitárosát, Vigh Zolit. Komolyabb eszmecserébe bonyolódni ekkor már szemernyi esélyünk sem volt, hisz a színpadról már javában ömlött a hang-cunami.
Mit is mondhatnék, a bulinegyed egyik ismert szórakozóhelyén szombat este nem számítanék egy úthengerrel vetekedő aszfaltba döngölésre, márpedig a budapesti Torn From Earth pont ezzel az élménnyel volt kedves megajándékozni minket. Kimerítő mocsár-merülésre ezúttal nem volt alkalmunk, ám arról megbizonyosodhattunk, hogy erre a brigádra érdemes jelentősebb figyelmet szentelni.
Az a nagy helyzet, hogy a mára már nagykorúvá érett, ennek okán Veres úr vezényletével illendően magázódó WMD (alias “Touch My Vájling”) a 2000-es évek közepére visszavonhatatlanul bevésődött a személyes kedvenceim soha meg nem írt listájára. Akár aktív a zenekar, akár nem a Klausztronfónia - Fényérzékeny - Műbajusz Moebius hármas valamely eleme rendszeresen előkerül az épp aktuálisan használt lejátszómon. Élőben több alkalommal volt szerencsém leróni tiszteletemet a művészetük előtt így most is leplezetlen lelkesedéssel vártam a hangversenyt, ám ott az némi üröm az örömben, hogy a várakozáshoz esetükben bizony elvárások is társulnak.
Nem írok le nagy megfejtést azzal, hogy egy koncerten a látvány éppúgy szerves része az élménynek, mint a megszólalás. Utóbbival ezúttal sem volt gond, ám az előbbi inkább fájdalmas mintsem örömteli emlék marad. A bőségesen eregetett gépi füst és az egyenesen arcba tolt fénycsóvák kereszttüze nagyjából a koncert közepére sikeresen kedvemet szegte. Megkímélve magam egy kiadós fejfájástól meghoztam a döntést: kívül tágasabb...szerencsére az örök favorit Carbon és a szintén toplistás Nicht vor dem kind a műsor első felében kapott helyet. Köszönet érte! Még jó, hogy Imre hangszedői szép zöld led fényekkel vannak megvilágítva, így volt egy folyamatosan látható pont a színpadon...
Ha a Sear Bliss-ről van szó nehezen tudok objektív maradni, hisz már több mint két évtizede annak, hogy az örök kedvenc The Haunting lemez kapcsán megismertem a bandát. Azóta megszámolni sem tudom (főleg, hogy baromira nem emlékszem rá két évtized távlatából), hogy hány alkalommal láttam és hallottam Őket és időközben több barátság is köttetett ami valamilyen szinten a zenekarhoz kapcsolódik, ám meglepő módon mégsem nevezném magam a szó klasszikus értelmében vett rajongónak. Egészen a 2018-as Letters from the Edge lemez megjelenéséig valami fura okból leragadtam a már említett (műsoros kazettán rongyosra hallgatott) anyagnál és kicsivel később, már az első koncertes élmények után beszerzett Phantoms, The Pagan Winter és Grand Destiny korongoknál, aztán jött a friss anyag és lekevert egy kellemes sallert a hallójárataimra.
Finoman szólva telitalálat a friss albumot népszerűsítő a Seven Springs tételről elnevezett turnét tavasszal, hét állomásra megszervezni, ráadásul a turné jelen esetben a szó hagyományos értelmében vett, gyakorlatilag folyamatos koncertezésről szólt, nem pedig több héten át tartó hétvégi fellépésekről szerte az országban. Embert próbáló túra az ilyen és nem is lenne csoda ha a végére kiütközik a fáradtság, ennek viszont semmi jelét nem láttam a színpadon.
Már a nyitó Two Worlds Collide-nál sejteni lehetett, hogy itt bizony egy hibátlan koncertélmény vár ránk és a gyanú be is igazolódott. A Sear Bliss számomra legszimpatikusabb vonása, hogy bár a black metal műfajra jellemző alapokra építik zenéjüket, mégis sikerült egy semmi máshoz nem hasonlítható hangzást teremteniük, melyben a harsona karakteres előtérbe helyezése igazi kuriózumnak számít. Az összhatás egyszerre atmoszférikus, magasztos és valahol cseppet szürreális hangulatot teremt.
A színpadi “munkamegosztásban” kifejezetten rendhagyó, hogy míg a klasszikus értelemben vett front szerepet az énekes / basszer Nagy András viszi a harsonás Pál Zoltán hatalmas elánnal vérbeli showmanként buzdítja a közönséget. Öröm, hogy a zenekar egészéről elmondható, hogy a rutin nem ment a lelkesedés rovására. Élik és profi módon alkalmazzák a hangszeres tudásukban rejlő lehetőségeket minden felesleges túljátszást mellőzve. A setlist összeállításánál az új album dalai mellett igyekeztek a zenekar minden korszakát megidézni és azt kell mondanom, hogy a rendelkezésre álló műsoridőből sikerült e tekintetben is kihozni a maximumot. Érdekes, hogy pont a kedvenc lemezemről elővett Soulless talált be nálam a legkevésbé, cserébe a Somewhere / Birth of Eternity és a ráadásban előadott Blood Serenade / 1100 Years Ago tételek konkrétan letépték az arcomat.
Összegezve az élményt, mindamellett, hogy a helyszín választást illetően voltak fenntartásaim hatalmas koncert élménnyel és némi rendhagyó Sear Bliss mörcs birtokában tértünk haza ezen borongós tavaszi éjszakán.
Sear Bliss fotók: Eszenyi Imre (Watch My Dying)
