A Muse, ha úgy számoljuk, körülbelül háromévente tiszteletét teszi Magyarországon, eddig gyönyörű sormintát lerajzolva hol a Szigeten, hol a Papp Lászlóban megmozgatva a közönséget. A 2016-os Szigetes bál után most az Aréna volt a soros, ahol természetesen a Simulation Theory című nagylemezt mutatták be a nagyérdeműnek. Fogalmazzunk úgy, hogy nem kicsit seggreültető módon!

A nem teltházas, de azért ízesen megtelt Arénában a Dinosaur Pile-Up nyitotta meg az eseményt. Az már szinte teljesen megszokott, hogy az igazán nagy nevek előtt mondhatni no name, de legalábbis számomra ismeretlen zenekarokat lehet látni, hallani. Ezzel nincs is baj, nagyobb nézőközönség előtt tudnak bizonyítani, mintha teszem azt klubbulin próbálnának érvényesülni, ilyenkor nettó több figyelő arcra találhatnak egy este alatt is, mint máskor egy egész turnén.

Jelentem, a Dinosaur Pile-Up megdolgozott a belefektetett pénzéért (nyilván gázsit nem sokat kapnak ezen a turnén, ha egyáltalán...). A londoniak, ellentétben sok arénás előzenekarral, jó hangulatú, maradandó bulit csaptak, még ha a zenéjükön valamennyire észre is lehetett venni a hatásaikat. Értsd: ügyesen olvasztották össze aszokat, de azért érezted, kik is a trió idoljai. De nevezzük nevén a gyereket: frankó kilencvenes évekbeli keveréket toltak, legalább annyira táplálkozva a grungeból (az énekes fizimiskája tagadhatatlan Cobain), mint a dallamos, de nem túl rágógumi punkzenéből. Nekem tetszett, amit leadtak, a fél óra viszont elég is volt belőlük, a végén már kezdtek kicsit repetitívek lenni a dalok. Ennek ellenére úgy érzem, van még bőven a csapatban, érdemes lesz odafigyelni rájuk.

A srácokat követően jött is a Muse, akik egy jó kis, masszív szettel ajándékozták meg a megjelenteket. Elsősorban természetesen az elektronikusabb vonalra elmozduló Simulation Theory dalai voltak terítéken, összesen nyolc hangzott fel róla, ami körülbelül a szett harmadát-negyedét tette ki (attól függ, a medleyt egyben, vagy külön számoljuk).

De inkább ne szaladjunk ennyire előre! A beígért gyors átszerelés végül fél órát tartott, bár igazából legalább negyed óra már csak a hangulatfokozó synthwave muzsika hallgatásával telt, erősen turbóneon színek ölelésében. Igazából nem volt rossz, sőt, eléggé feelinges melegítésként cseppent le az én gondolatvilágomban, de örültem, hogy végre kilenc óra lett és elkezdődött a KONCERT, így, csupa nagybetűvel.

Nehéz felsorolni, mi minden történt a harsonákkal gazdagított bevezetőt követő két órában, de megpróbálom összefoglalni... Nehéz lesz... Dallistát mindenki tud nézni az erre szakosodott oldalon, azt nem részletezném, elég legyen annyi, hogy jutott finomságokból gazdagon. Értelemszerűen, ahogy írtam is és ahogy sejthető is volt, az új lemez volt a fókuszban, azt pörgették meg emberesebben, de akadt nóta "mindenhonnan", elsősorban a slágerek révén.

Nyilván ezen a dalok, mármint a gigasúlyú szerzemények azok, melyek igazán robbantak, de szerény meglátásom szerint minden arc megtalálta ki-ki a maga kedvencét. Én elégedett voltam a sorral, mondjuk brutál mélyen sosem merültem a Muse zenéi között. De amit "kell", azt ismerek, ráadásul az fel is csendült.

Viszont a látvány! Hát, te drága kenyér! Oké, hogy a Muse mindig is igényes showkat szállított le, akármilyen erában voltak éppen, de ami ezen az estén történt! A fény és LED-fal az alap ilyen (értsd: arénazenekari) szinten, gyönyörűen, sokszor élő képekkel gazdagították a szebbnél-szebb vetítéseket, legutóbb talán csak az RHCP és a Foo Fighters hasonlóan itt adott koncertjén volt szerencsém ilyen snittekhez. Persze, kell hozzá az ember, meg a hegyekben álló technika, előre beállított, takkra belőtt effektek de mennyit dob az egészen, nem? A fények is természetesen gyönyörűen a zenéhez komponálva szolgálták ki az estét, panasz ezekre sem lehetett, nincs is értelme részletezni. A lényeg, hogy szó szerint akárhová nézett az ember a színpadon, mindig, mindenhol történt valami, nem csak a három (plusz egy) zenészre koncentrálódott a mozgás, látvány, élmény.

Megvannak még az említett harsonás emberek? Ezek a LED-be öltöztetett alakok hol ütős hangszereken segítettek be, hol hátul, a falról lógva élénkítették az amúgy is erős látványorgiát, hol a kifutón (mert az is volt, hohó!), fényrudakkal, volt, hogy külső droid vázzal (endoskeletonnal, ha úgy tetszik), meg miegymással növelték a hangulatot. Le a kalappal a névtelen statiszták előtt is, sok munka van az ő részükben is, ráadásul itt lehetett igazán érezni, mennyi munka van a produkcióban, mennyi koreográfiát kellett másodpercre pontosan begyakorolni! Színház volt ez bizonyos szinten, merem állítani! De nem a szemfényvesztő fajtából!

Aztán ott volt a (bocsi, nem tudom a nevét, ha van egyáltalán) Muse Eddie-jeként, egész este, legtöbbször a LED-falon feltűnő robot koma, aki egy ízben, egész pontosan a műsor vége felé előszedett medley alatt terebélyes, felfújható verzióban is "kergette" Mattet, aki (számomra nem szimpi módon) a gitárja dobálásával próbálta megregulázni az életére törő lufi AI-t. Ekkor már végleg elszabadult a látványvilág, a lézerek is szanaszét szeletelték az étert, korábban még robbant a konfetti és szerpentinágyú is, a zárásnál embernyi méretű lufi-labdák, röpködtek... Panasz nem lehetett a Muse produkciójára, de ezt szó szerint tessék érteni!

Kivéve talán egyet, ha meg akarom törni a jogosan kiérdemelt ajnározást. Erre mindig (érthető okokból) háklis vagyok: a hangzás a keverőtől nem messze állva igen kásás volt, pedig ugye ott kellene a legszebbnek lennie. Nem "koncertmocsok" volt rajta, hanem valami fura tompaság, de idővel kicsit javult a helyzet, ha nem is volt tökéletes, azért korrektül lehetett hallani mindent. Nem kristálytisztán, de korrektül.

A hangszeres produkcióra természetesen, nekünk, egyszeri embereknek szavunk nem lehet, minden hibátlanul, az utolsó másodpercig (talán túlzottan is) kiszámolva ment, sok kontaktus a nagyérdeművel sem volt, mondjuk annyira nem is hiányzott kivételesen.

Lényeg a lényeg : a Muse mocskos, de vadállat módon szétpakolta az Arénát, kérdést sem hagyva, hogy a nagy matuzsálemek visszavonulása után ki lesz az egyik gárda, aki átveszi a stadionok színpadát - tudom, ők is nyomják már negyed százada, de értitek, mire gondolok. Profi, igényes műsor, minden igényt kielégítő látvány, két órás szett... Nem tudok erre mit mondani... A jövő elkezdődött!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT