Idén már húszadszorra dübörögtek fel a kétkerekű csodajárgányok (elsősorban természetesen Harley-k, másodsorban minden egyéb) a Balaton partján, de a motorozástól független attrakciók mellett a zenei felhozatal miatt szintén érdemes volt legalább egy napra leugrani Alsóőrsre, ráadásul az időjárás is kedvezett a szabadtéri bulizásnak.
Glenn Hughes miatt persze ottalvós hétvégi program volt tervben, a mester sajnálatos kiesésével azonban maradt a villámlátogatás az utolsó napra. Így az első fellépő, akit láthattunk, az Ivan & The Parazol volt (előtte a meccsnézést sem akartuk elmulasztani). Az énekes, Iván „Ki szeretne meghalni?” – ha sikerült pontosan felidéznem az elhangzottakat – kérdése a Don’t Wanna Die nóta felvezetéseként eléggé váratlanul ért, az ilyesmit inkább Tom Arayától szokhattuk meg. Ami engem illet, nyilván nem készültem úgy feldobni a talpam, hogy nem látom a nap főbandáját, de a fővárosi beat aranyifjak műsora alatt is odavonzott a kíváncsiság a nagyszínpadhoz. Eleinte leginkább a 100%-osan retro kiállásra csodálkoztam rá: öltözet, hangszerek (különös tekintettel a billentyűparkra!), háttérvetítés stb., aztán megérkezett Karácsony James is, jókedvűen mosolyogva, Ivánhoz hasonlóan talpig fehérben, és vele parádés LGT-blokkot tolt a csapat. Ezt ugyanúgy felhőtlenül élvezhette, aki még csak most 14 – hazai szabadtéri népünnepélyeken ma is kihagyhatatlan –, és nem lehet sok fogalma Presserék dolgairól, mint az, aki a régi időkben rendszeresen kijárt a hegyoldalba a Mindig magasabbra, az A síneken, az És jött a doktor, meg a többi Loksi-gyöngyszem dallamaira csápolni. Hamarosan Budapesten, a Whitesnake előtt is színre lép majd a társaság – meglátjuk, működik-e ez a sajátos párosítás...
A fentebb hivatkozott slágerhez hasonlóan a The Final Countdown szintén alap minden nagyszabású, tömegszórakoztatásra kitalált rendezvényen, de nem csak nálunk, hanem a világ minden táján, akár a rockdiszkó műsorán, akár az élő Europe fellépéseken. Ám utóbbi esetben bármennyire várja a tömeg a szett végére hagyott „végső visszaszámlálást” és a többi, bő három évtizeddel ezelőtti világhódító sikerszámot, ez a banda jóval többről szól ezeknél. Aki tudja, tudja, aki meg nem hiszi, annak talán tovább olvasni sem érdemes. Joey Tempesték úgyis azon a szinten vannak már, hogy kedvükre válogathatnak… A Rock The Nightot, a (Whitesnake dalrészlettel feltuningolt) Superstitioust vagy a Cherokee-t magam is rendkívüli módon kedvelem, de a korábbi, illetve a jelenkori nótákat különösen nagy örömmel fogadtam. Mi több, a 2017-es Walk the Earth albumot a teljes életmű egyik legkimagaslóbb darabjának tartom, úgyhogy a címadó tétel és a The Siege kettőse a koncert legelején máris felvillanyozott, a Turn to Dust pedig az egyik csúcspont lett az egyébként is kitűnő érzékkel, zseniálisan összerakott programban.
Az ötös kiállásáról, színpadi munkájáról újat nemigen lehet elmondani. Joey továbbra is bejárja a deszkákat, a régi időket felidézve meg-megpörgeti a mikrofonállványt, olykor gitárt is ragad, szóval vérbeli frontemberként ténykedik. Az öt évvel ezelőtti FEZEN-en bedobott „kurva yu bulli” aranyköpéssel itt nem próbálkozott, helyszínként – végső soron találóan – folyamatosan „Balatonozott”, azzal a néhány jól megtanult magyar kifejezéssel pedig tovább mélyítette a személye és a zenekar iránti rokonszenvünket. Mögötte a szintén szabadon mozogni képes John Norum gitáros és John Levén bőgős valójában ugyanolyan statikus, mint mindig, Ian Haugland viszont mintha lazított volna egy cseppet a rá jellemző metronómszerű doboláson, ami lüktetőbbé, elevenebbé tette a dalokat. Szólónak csak jóindulattal nevezhető magánszáma persze amennyire stabil része a show-nak, annyira érdektelen; ahhoz bezzeg túl rövid, hogy az ember közben kényelmesen elslattyogjon WC-re vagy italért…
Ezt az egyetlen apró bosszúságot leszámítva azonban ismét nagyot gurítottak a svédek. Itthon rendszerint fesztiválok fő fellépőjeként látható a Europe, de emiatt fölösleges zúgolódni, mert így is teljes értékű bulit kaptunk újra, meglepetésként néhány ritkán játszott nótával (Heart of Stone, Dance the Night Away) megtűzdelve. A Harley sorsolással és az eseményt záró tűzijátékkal együtt méltó fináléja volt a koncert az egész hétvégének.
Fotók: Szűcs Gergő
