A Baroness olyan érzelmi hullámvasút számomra, amilyet zenekar nem nagyon okozott nekem. A Red meg a Blue lemezük annak idején az egyik legkellemesebb felfedezés volt számomra. A maga fura, dallamilag progresszív köntösbe bújtatott sludge zenéjükre elismerően csettintettem, ráadásul az énekes/gitáros John Baizley olyan borítókat rittyentett neki, hogy leesett az ember álla. Nem mellesleg a Georgia állam, és a keleti part hasonszőrű bandáinál is megjelentek az album artjai (Kylesa, Black Tusk, Torche stb.). Akkor úgy érződött, hogy egy új színtér zászlós hajója lesz a Baroness.
Kiszámítható lett volna, hogy a Baroness innen folytatja a zsíros ám de kicsit heavy megközelítésű súlyzást, viszont a 2012-es Yellow & Green-től új fordulatot vett a zenekar. Valahogy bírtam azt a lemezt, de ennyi év távlatából azt kell hogy mondjam, volt rajta 3 jól eltalát dal, és egy jó nagy adag kísérletezés, ami viszont nem állta ki az idő próbáját. Legalább is nálam semmiképp. A 15-ös Purple egy hallgatást is nagy kínkeservek közt éltem meg, és a mai napig emlékszem arra az érzésre, hogy milyen az, amikor valamit nagyon jó szándékúan, pozitív előítéletekkel teli kezdesz hallgatni, de öt perc után szégyenérzettel biggyed le a szád, és szép lassan már szánod magad, hogy ezt a zenét füleled.
A világ meg már csak olyan, hogy ismét jött egy Baroness album. Most egyáltalán nem volt semmi engedékenység bennem, még a talán eddigi legjobb borító sem hagyott bevezetni az erdőbe, a megszellőztetett dalok pedig szinte megerősítettek abban, hogy a Gold & Grey lesz az a lemez, amit gond nélkül fogaim közé ragadok, és darabokra szedem, élvezettel és két albumnyi frusztrációval felgyülemlett kárörömmel; a szám pedig már kerekedett, hogy kimondjam: a Baroness lufi szétpukkant, nincs már itt semmi látni való, aki lagzis ütemeket, meg gitárhősködést akar hallani, az meg annyit is ér.
Végül aztán nem az lett, amivel pre-kalkuláltam. A Front Toward Enemy megszólalt, és még a fenntartásaim nem múltak, de valahogy máshogy szólalt meg az egész, mint amire számítottam. Az előzőleg kidobott Seasons és Borderlines a lila lemez vonalát juttatta eszembe, de valahogy itt kontextusba kerültek, és bevallom jobb daloknak tartom őket, mint amikor kijöttek. Ehhez az is kell, hogy erre a lemezre 17 dal kerüljön fel. Még mielőtt arra gondolnánk, hogy itt valami epikus két órás nagy művel van dolgunk, hozzátenném, hogy akad jó pár ambientes, effekt parádé. Viszont nem akármilyenek.
Valamiért viszont az elejétől fog, sőt szorít a Gold & Grey, pedig nagyon nem ilyen zenékhez vagyok szokva. A gyökerei a King Crimson, Pink Floyd vonalig lenyúlnak, de most valahogy elkapták azt a fonalat, amiben nincsen deja vu érzés, a legváratlanabb dolgokkal rukkolnak elő, akár egy számon is belül, lásd: Tourniquet. De mindvégig megmarad egy ív. Ezt pedig jól erősíti, hogy a lemez közepén igazán szellős, akusztikus tételek kaptak helyet. Az I'd Do Anything pofátlanul kellemes dal, a Blankets Of Ash egypercnyi zaj plusz akusztik része után pedig az Emmet- Radiating Light szintén akusztikus tétel, de azon belül olyan, amihez kísértetiesebb, az ember lelkére rátelepedőbbet nem nagyon hallottam még. Gina Gleason pedig mind énekileg, és gitárilag olyan pluszt ad bele a közösbe, ami még jobban kiemeli nekem a lila meg az arany és szürke közti különbséget.
Az ilyen lágyabbra vett dolgok tehát elég sokat nyomnak a latba, de a zúzósabb részek is grabancon fognak. Legyen szó a zakatoló Throw Me An Anchor-ről (Nick Jost basszer és Sebastian Thomson dobos amúgy is emberfelettit művel a ritmus szekcióban), a progosabb Broken Halo-ról, Cold Blooded Angel-ről vagy a záró, a semmiből felépülő Pale Sun-ról. Baizley kapcsán meg kell említeni, hogy így bő 10 év után kiderült, hogy egy féle hangja van. Most viszont a zenei alap jól idomul ez alá az egy hang alá, és nem motoszkál annyira a fejemben az "alibi ének" kifejezés ebben az esetben. El vannak találva az arányok a zenéjükben, az igazi ínyencek meg elmerülhetnek nyugodtan abban hogy mi mennyire van effektelve, baromi egyedi hangzásvilágot kölcsönözve így az anyagnak.
Nem gondoltam volna, hogy ez egy olyan lemez lesz amit teljes szívből élni tudok, de végül nem tudok belekötni. Nem voltam nagy pártolója az újkori Baroness dolgoknak, viszont most már látszik, hogy összeforrott ez a társaság, azután, hogy hét éve egy turné közbeni busz baleset után gyakorlatilag csak Baizley maradt a bandában. A Gold & Grey egy olyan lemez lett, amiben minden jó helyre került. Egyedi lett, de élvezhető, könnyedén hallgattatja magát, de az ötödik újrapörgetésnél is találok benne valami kis apróságot, ami felett elsiklottam előtte. Megkövetem magam, és habár nem szívom vissza a Purple iránti nem tetszésem, de ezzel a lemezzel simán megmutatta nekem a Baroness, hogy nem érdemes őket temetni. Sőt! Eddig lazán az év meglepetése számomra ez az album.
