Az ezerarcú Darkthrone... Death metallal kezdtek, majd kihoztak több stílusmeghatározó "trve" black metal lemezt, utána beütött a black 'n' rollos punk. Miután otthagyták örökre az ujjlenyomatukat a black metal kultikus tetthelyén, a 2000-es évek közepén úgy gondolták ideje a klasszikusok előtt tisztelegni, így egyre több helyet kapott zenéjükben a rock 'n' roll, a régi heavy és speed, illetve a NWOBHM védjegyei egyfajta tisztelgés gyanánt. Meg tudnám tippelni, hogy Fenriz és Nocturno Culto miket raktak fel a lejátszóra az utóbbi pár hónapban, főleg, hogy felesben írták ezt a korongot. Nyilván csakis csupa klasszikust. A tizennyolcadik nagylemez tehát nem több - ahogy ez már kialakult a fiúknál egy ideje - mint színtiszta tisztelgés az old-school előtt a sajátos stílusjegyek összekeverésével.
A nyitány - I Muffle Your Inner Choir - egyenesen belevág a dolgok közepébe, mint egy határozott norvég favágó. Beindul a rock 'n' roll benzinnel működő black metal motor, ami tulajdonképpen az egyik legmarkánsabb dallá varázsolja rögtön az első szerzeményt. A vadabb tempójú, black-esebb, tremolo pengetéssel dúsított dalban Occulto keze van (ahogy majd később a szintén blackes, pörgős Duke Of Gloatban). Old-school fanok sajnos ne örüljetek sokáig, innentől kezdve csak belassulunk és jobban, mint az Artic Thunder, illetve a black se fog nagyon beintegetni.
Az első nyilvánosság elé vetett szaftos hús a The Hardship Of The Scots c. dal volt. A semmiből jött, ahogyan az egész album - Fenriz gondolt egyet és bejelentette, hogy jön az Old Star, tessék itt van egy ízelítő is róla. Első benyomásom rögtön, hogy Fenriz túl sok klasszik Black Sabbath-ot hallgatott, ugyanis ez egy az egyben gonosz doom. Körülbelül az AC/DC "Let Me Put My Love Into You" lassú lusta, lucskos verziója kíséri végig az első három percet egy ősi heavy metal miniszólóval, majd jön a doomban megszokott felspanoló váltás - huncut, gyorsabb, reszelős riff cseréli le a lomhaságot. Erre rácsavar még egy északi atmoszférájú gitártémát, csak hogy a hideg azért csontig hatoljon, ha már még is csak Darkthrone-t hallgatunk. Egyáltalán nem bonyolult, sőt kiszámítható és egyszerű, de beválik ahogyan régen a klasszikus heavy metal dalok. Véleményem szerint ez is volt a cél. De Occulto vokáljáról itt miért a régi Tiamat jut eszembe, azt nem értem.
Jön a lemez címadója. Struktúráját tekintve az Old Star ugyanúgy egy egyszerű doom dal, viszont itt nincs éles és pörgető váltás, ami feldobná számot. Hiányolom, ugyanis számomra így a dal elég felejthető, miután befogadtam, az amúgy fincsi, koporsóból kikapart lassú riffeket. Vészjóslóan hömpölyög, húzza neki, de valljuk be - unalmas. Ráadásul meglepően ezt Occulto szülte, tőle azért valami reszelősebbet vártam. Nem is tudom jobban szétboncolni. Lapozzunk.
Az Alp Man ugyancsak a doom és a klasszikus heavy metal oltárán áldoz. Ahogyan az Old Star, szintén lomha, mint egy rozsdás kamion - viszont Fenriz "tollából". Mind a ketten rámentek az lassú echte doom hangzásra, viszont ennek a két dalnak nem kellene egymás után jönnie. Annyira megállítja a lemez ritmikáját, hogy tulajdonképpen észre sem vettem, hogy számváltás történt. Itt lehet sokan feladják a hallgatást és elkönyvelik egy gyenge eresztésnek az új Darkthrone-t. Én azt ajánlom hallgassátok tovább, de valóban ennél két számnál unalmasan sült el a retro imádás. Révén, hogy az Old Staron csak hat szerzemény hallható, így két gyengébb, ráadásul egymást követő dal már nem az igazi, tulajdonképpen az egyharmada a korongnak lecsó egy kis túlzással.
A Duke Of Gloat húzza a lemezt elég rendesen. Nálam ő a kedvenc. Tipikus fagyos 90-es évek black riffjei vegyülnek egyszerű és repetitív struktúrát követő tremoló pengetéssel és primitív dobbal. Ízig vérig old-school főleg, ahogy Occulto belecsempészett egy adag tradicionális heavy metal érzést körülbelül a negyedik perctől. Egy leheletnyi süvöltő gitárjáték is van, csak hogy az északi gonoszság szíven üssön. Az egész lemeznek ilyennek kéne lennie... régi és az "új" Darkthrone összeeresztve.
A hatodikat, egyben a záródalt marha egyszerűen körül tudnám írni: Hellhammer fanatizmus. A fekete rock 'n' rollos darálás ölelkezik az 80-as évek első thrash riffeivel és olykor átcsap epekeserű doomos áhítatba. Ezt persze be van oltva a tipikus Darkthrone suttyósággal. Mindig is tudtuk, hogy Fenriz gyengéje a Hellhammer/Celtic Frost. Lírai szempontból is stimmel a dolog: "Morbid kaleidoscope draws you in, Stigmata of satan pulls you out". Keményen elvont, fagyos, olykor sátános, olykor nihil. Ez jelen van egyébként az egész korongon.
Összegezve az Old Star kevesebb régi black stílusjeggyel van felvértezve, mint az elődje, az Artic Thunder, de cserébe jobban dominálnak a tradicionális doom, old-school heavy metal (mind NWOBHM mind speed) és a korai extrém metal megoldások, így Fenriznek igaza volt: tényleg ez a legjobban 80-as évekre hajazó albumuk. Az Artic Thunder jobban próbált a black korszakba visszanyúlni, de valahogy mégis sivárabb az a lemez. Itt érzem a bugit - a sötét, de retro atmoszférát.
Tulajdonképpen ez már nem egy black metal lemez, ahogy pl. a F.O.A.D. sem, csak nyilván más szempontból. Szóval a tippem, hogy pi pörgött mostanában a norvég srácoknál? Black Sabbath, Candlemass, Trouble, Hellhammer, Celtic Frost, Venom és persze a saját régi cuccaik. Az összképet a két lassú, unalmas szám eléggé elnyalja, de a többi egy fasza kis old-school imádás. Úgy érzem a Darkthrone elsősorban a saját szórakoztatására ír zenét, mivel ők már letették azt amit le kell a Transilvanian Hungerrel és társaival anno. Ezért végül is nem lehet rájuk haragudni...
