2010 óta járok Rockmaratonra, ez idő alatt kialakulhatott egyfajta függőség, mivel kötelező módon járunk le minden évben a cimboráimmal, még akkor is, ha valamikor gyengébb volt valamivel a felhozatal. Mert, hogy teljesen gyenge talán sose volt, főleg nem egy magyar fesztiválhoz képest, ami tulajdonképpen az egyetlen tiszta rock, metal és punk rendezvény kicsiny hazánkban. Mindenki mindig talál pár hozzá közeli bandát a line upban. Dicséretes, hogy az elmúlt három évben kifejezettem erősödött a külföldi felhozatal, ami még kecsegtetőbbé teszi az egy hetes szesz-vakációt.
A nulladik napról nem tudok nyilatkozni, valahogy az mindig kimarad, de talán jobb is, hogy az első nap bandáit nem másnaposan és 4 óra alvással kezdi az ember. Bár egy kis izzítás után nehezebb szétesni annyira, hogy netalántán ne is emlékezz egy bulira, amin valahogy még is csak ott voltál. Így már nem tudom, melyik a jobb döntés Én alapvetően az extrémebb külföldi zenekarokot néztem meg a héten, továbbá nem volt ezek közül sem az összesre kapacitásom, így, aki nem találja meg a kedvenc koncertjét a beszámolóban, attól előre elnézést kérek. Úgy általánosságban például a Barba Negra színpadot elkerültem.
Első buli, amire bemásztam a parkolóból - ahol egyébként a hadiszállásunk volt, értsd pia és kaja ellátmány kocsicsomagtartóban – a brazil hölgyek által működtetett Nervosa volt. Láttam már őket a Dürerben a Destruction előtt pár éve, ahol nem mondanám, hogy lenyűgöztek (persze zeneileg). Sokan oda vissza vannak a csajokért, valószínűleg azért, mert csajok és thrash-t játszanak. Jómagam elvonatkoztattam a külsőségektől, így egy áltagos thrash zenekarnak tartom őket. Legutolsó lemezük viszont kicsit változtatott az összképen, ugyanis elég bitang már-már thrash/death mű született a Downfall Of Mankind formájában.
Az első, ami feltűnt, hogy sokkal faszábbul szól a sátorszínpad, mint mondjuk tavaly. Brutális pogo, kétségbeesett karnyújtás a lányok felé egy pacsira és persze propellercsorda hajzuhatagokból – igazi thrash pörgés volt, állat hangulattal, ami megváltoztatta a véleményemet a múltkori élő showjuk után - most nagyon odatették magukat a csajok.
A vicc egyébként, hogy eredendően a Metal Church-öt sasoltam volna végig, de a lánykák annyira darálták, hogy muszáj voltam átmenni húsz perc után hozzájuk a sátorszínpadba, bármekkora legandát hagyok is ott. A beszámoló dilemmája viszont megoldódott, ugyanis egy kedves kollegám Tauszik Viktor - egy nagyobb Metal Church fanatikus, mint én - nem ingázott a két koncert között és neki jobban át is jött a dolog. Ez jó szituáció, mert így legalább nem kell negatívkodnom, ugyanis nekem lapos volt a bulijuk, plusz Ti is többet olvashattok a performaszról. Íme a szavai, akinek ezúton is köszönöm, hogy beszállt a beszámolóba:
„Az idei Maraton egyik legkülönlegesebb eseményét kétségkívül a patinás Metal Church fellépése jelentette, akik eddig negyedszázada Bécsben és két éve Pozsonyban kerültek a legegyszerűbben elérhető közelségbe. Azokhoz képest itt szűkebbre szabott fesztivál-buli zajlott az odasereglő, nagy arányban „veteránokból” álló közönség színe előtt. Így aztán nem készülhettünk másra, mint a bandát naggyá tevő korai korszak alapos megidézésére, illetve a Mike Howe visszatérése óta készült két album számaira. A nyitó Damned If You Do jellegzetes, ám mérsékelten ötletes intrója a dal után még szólt egy ideig: konkrétan én hümmögtem hangosan a sound fogyatékosságai miatt... Persze ha az ember túltette magát a tompa, erőtlen hangzáson, és adott esetben időtlen idők óta arra várt, hogy élőben hallja a halhatatlan power metal alapnótákat (Start the Fire, Watch the Children Pray, Beyond the Black, Fake Healer stb.), akkor olyan felemelő élményt adhatott ez a szűk egy óra, mint hívőnek a szentmise. Mike, az egyetlen lehetséges eredeti énekesként (R.I.P. David Wayne), remek formát mutatott, és folyamatosan lejtette sajátos színpadi táncát, már csak a többiek statikusságának ellensúlyozásaként is. Stet Howland pedig lazán és látványosan, önmagát is szórakoztatva dobolt, holott nem akármilyen témákat kell ütnie! Nem a hét legnézettebb koncertjéről beszélhetünk; a Metal Church mindig is a beavatottak kultikus kedvence volt, és mindörökre az is marad. Bár, hogy ne csak a pátoszos ömlengés folyjon, a The Human Factor lemez teljes mellőzése még ilyen behatárolt játékidő mellett is „ne már, baszki!” kategória...”
A Dying Fetus mindig vérprofian precíz, feszes hangzású bulit csinál, ami egyben persze le is tépi a fejed, olyan számokkal, mint a Kill Your Mother Rape Your Dog (most is volt). Én koncerten élvezem legjobban a zenéjüket, lemezen nem szakít annyira jól a cucc. Mivel már említettem, hogy tiszta volt a hangosítás az Aréna Színpadon, így a Fetus nagyon keményen rendbe rakott és az egyik legjobb buli volt az idei fesztiválon, ami annyira megmozgatta az embereket, hogy féltem összedől az egész létesítmény.
Fetus után pár szám erejéig belekukkanttam a Gloryhammerbe a nagyszínpadon, ahol pont egy óriási gumikalapácsot lóbált a frontember. Sejtettem, hogy vicces fiúk ezek, hiszen az Alestormos Christopher Bowes-hoz semmi komolyat nem lehet kötni. Mókás bulinak tűnt, bár ez a fajta power metal nem az én világom. Mentem is vissza a sátorszínpadhoz a jó Vaderre, akik a Krisiun helyett látogattak el a Duna mellé.
A lengyel zenekar a szívem csücske, kőkemény death bandaként a thrash-esebb oldalhoz tartoznak, pont, ami nekem kell! A koncerten a kinti hűvös ellenére már fincsi izzasztó meleg volt benn, de a gyors reszelés és Peter brutális vokálja ventilátorként fújta le az emberek arcát. Volt jó sok klasszikus, főleg az The Ultimate Incantation első lemezről, ugyanis most készült belőle újra felvett változat is, illetve megjáratták a 25. jubileumi turnéval is. Emiatt egyébként rég hallottam olyan Vader klasszikusokat, mint a Lead Us!!!, a Sothis, Triumph vagy újabb lemezes dalokat, amik most főleg a legfrissebb Grand Decievier EP-ről szóltak. Igazi meglepetés volt a ritkán játszott Sword Of The Witcher zárásnak, amit a srácok a szintén lengyel fantasy univerzum tiszteletére készítettek anno az első videójáték megjelenésekor. Azért annál kevesebb faszább dolog van, mint amikor az egyik kedvenc zenekarod és az egyik kedvenc fantasy szériád összefonódik. Főleg, amikor élőben hallod.
Utolsó keddi, vagyis inkább első szerdai koncertem a Turilli / Lione Rhapsody volt – nem szeretnék belemenni a drámába, hiszen ez, ha jól számolom, a harmadik féle Rhapsody, ami megalakult a zenészek szétválása óta. Még tizenévesen hallgattam sok Rhapsody-t (akkor még a simát…), így szívesen beálltam levezetésként kicsit nosztalgiázni és a már aznap rommá rekedt hangommal óbégatni. Mivel ennek a fajta felállásnak csak egy lemeze jelent meg, így szerencsére a régi Rhapsody dalokhoz nyúltak hozzá, beszélek itt a setlist 80%-ról. Voltak olyan számok, amiknek nagyon örültem, mint például a Land Of Immortals, vagy a Wings Of Destiny, de a koncert első fele alatt, csak a Dawn Of Victory-t tudtam értékelni. Ergo elég érdekesen választottak, sok esetben lehetett volna „sing along”-os slágereket is eljátszani. A koncert végén sok elégedetlen poweres üvöltve hiányolta mondjuk az Emerald Swordot, amit magam sem tudja miért hagytak ki. Ettől függetlenül kellemes retrospektív show volt.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
