Elfáradtam, ez a harmincötödik vasárnapi lemezismertetőm, és egyre nehezebb zenekarokat találni. Nem igazán leltem új finomságokra mostanában, emellett pedig mást sem akarok csak az új Tool lemezt hallgatni, de arról meg Rácz Úr írt. A teljes agónia közepette megtaláltam a Helhorse Hydra című anyagát.
A rajzolt koponyás borító egyből felkeltette a figyelmemet és amennyire nem találtam új zenét, így egyből le is szedtem a dán zenekar anyagát. A hat tagú formáció 2006 óta működik és ez a negyedik sorlemezük. Semmit se tudok előzetesen a zenekarról, hogy honnan indult, de azt hallom, hogy hol tart, talán azt is, hogy hová tart. Ritkán hallok olyan zenekarról, ami Dániából érkezik, oké... Lars Ulrich kivétel és mellette a legót is szeretem. De maradjunk a zenénél. A srácok elmondásuk szerint, stoner-doom és groove elemekre építkeznek, ami igaz is. De mit tud a Hydra?
Számomra a nyitó dal mindig fontos. Nagyon meghatározó egy-egy album hangulatában, hogy milyen riffel kezdődik. A dob káva cséplése után egy igazán hangulatos, számomra a Clutch-ot idéző riff jön be. Ennél az érzésnél hatalmas szerepe volt annak is, ahogy az énekes Mikkel Wad Larsen dalra fakad. Noha a srácok nem a humoros oldalát fogják meg a metalnak, mint azt teszi Neil Fallon és zenekara, ettől független tagadhatatlan a hatás. De igazából ez tök jó dolog, mert nincs még egy hasonló banda, mint a Clutch, illetve én nem ismerek nagyon, ha tudtok jöhet kommentbe! A lemezre végig a középtempós hangulat a jellemző, bár azért vannak kikacsintgatások. Az olyan dal, mint az Outcome:Ruin igazán magával ragad és lehangol fél perc alatt. Ettől független ez az egyik kedvencem az albumról. Benne van aza tipikus háborús feelingű pergetés a dal közepén, amire a borús ének nekem csak még jobban rápakolja a mélabús hangulatot. A Cycle Of Vain Attempts egy rock and rollosabb darab, jó adag groove-al megáldva. A lemez egyik gyorsabbnak számító ékköve, amiben benne van a hetvenes/nyolcvanas évek kis bluesos boogieja is. Fura ezt a két jelzőt együtt leírni, de nekem ez a két hangulat jött le leginkább a dalból, amit aztán egy őrült wahpedálos hanggal is megbolondítanak. Csak egy pillanat az a hang, de nekem belevésődött a memóriámba totál. A lemez címadó dala számomra inkább a Black Sabbath sötét hangulatát idézi, amit a legendás zenekar még a legelső albummal képviselt. Igazából érezhető is némi merítés a legendás Black Sabbath dalból is. Ettől független a zenekar végig eredeti igyekszik maradni, hol több-, hol kevesebb sikerrel.
Az a bajom csak a dánok anyagával, hogy idén már nagyon sok albumról írtam és alkottam véleményt. Az olyan anyagok, mint a Russian Circles lemeze, vagy a hamarosan megjelenő Monolord mellett kevés, amit tolnak, pedig jók! Ettől függetlenül, ha errefelé sodorná őket a sors, akkor tuti, hogy elmennék megnézni őket. Ti pedig hallgassátok meg őket!
Béke, Szeretet, Metal
