Hét év telt el a legutóbbi Pearl Jam album, és 24 év az utolsó (és ezidáig egyetlen) magyarországi koncert óta. Mindkét esetben hosszúra nyúlt a várakozás és bár sajnálatos módon a régóta várt budapesti fellépést is veszélyezteti a korona-vírus helyzet, az új album azért megérkezett, így történjen bármi, nem maradunk PJ nélkül.
A 90-es évek elején hozzánk is elért az "emtíví", és ez az időszak történetesen egybeesett a grunge fénykorával, így nem meglepő, hogy a műfaj jelentős mértékben képviseltette magát a csatorna kínálatában. Nem hinném, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy az MTV idézte elő azt a popkulturális robbanást, amitől még a gazdagréti nyugdíjasok is kockás flanel ingre cserélték a nejlon otthonkát, az mindenesetre vitathatatlan, hogy olyan bandák kaptak ezáltal mainstream média figyelmet, mint a Nirvana, a Soundgarden vagy az Alice in Chains. (ha jól emlékszem az AIC-nek a Bravo konkrétan 2 teljes oldalt szentelt annak idején, de a feleségem szerint a 100xSzép magazinban is volt cikk a Hole-ról, illetve az alábbi videó is jól illusztrálja, hogy szivárgott át a grunge a hétköznapokba).
A fenti zenekarok mellett a Pearl Jam is kivette a részét a hisztiből és vált a grunge egyik kirakat zenekarává. Nem volt olyan rock-diszkó vagy házibuli, ahol ne üvöltötték volna a kipirult arcú tinik, hogy "dzseremiszpokenkleheeesztödéééj". Aztán ahogy múltak az évek, már senki sem akart rövidgatyát húzni jégeralsóra, a kockás ingeket megörökölték az apukák, hogy legyen miben szőlőt ásni, a grunge hősei pedig elköltöztek a rock 'n' roll mennyországba.
Utolsó mohikánként maradt a Pearl Jam, akik nagyjából a Yield magasságában dobták le magukról végképp a grunge béklyóit és váltak vegytiszta rockzenekarrá a szó legnemesebb értelmében. Eddie Vedder még azért felveszi a flanelinget, de már gondosan betűri a nadrágjába, hisz egy komoly 50-es férfi nem járkálhat úgy mint egy lelenc, meg persze így a derekát is jobban védi. Hiába, a korral szépen lassan eltűnnek a külsőségek és ami megmarad az a praktikum. Rájöttek a srácok, hogy a rock'n'rollhoz nem kell felmászni a színpad tetejére, de még lila spandex gatyát sem kell húzni a szakadt farmer alá. A mici-sapka is fölösleges, csak befülled az ember feje, drogozni még tiszta időpocsékolás, vinni kell az asszonyt bevásárolni, a gyereket különórára, beállva azt meg mégsem lehet, hisz felelősség is van a világon ugyebár. Ami viszont kell a rock'n rollhoz, azt jól szemlélteti az újlemezes Superblood Wolfmoon klippje, ahol négy pálcika ember zúz a semmiben.
Szóval itt van most 2020-ban ez a felnőtt zenekar, akik nagyon szeretnek együtt zenélni, úgyhogy pár évente csinálnak egy fasza lemezt, ami nem akar több lenni, mint egy fasza lemez, aztán turnéra indulnak, mert jó kicsit kimozdulni otthonról és mert hál' Istennek ott vannak (a közben szintén felnőtt) rajongók, akik ugyan ezt érzik. Ebben a szellemben készült a Gigaton is, ami az éppen aktuális fasza Pearl Jam lemez.
Szerintem nem csak engem ért váratlanul a szinti-popos első single Dance of The Clairvoyants és bár a szám alapvetően bejött, mégis féltem, hogy a Pearl Jam valami gusztustalan marketing ötlettől vezérelve igyekszik meglovagolni az egyre szélsőségesebb 80-as évek nosztalgia hullámot. Szerencsére nem ez történt, a második kislemez Superblood Wolfmoon húzós punk-rockja helyre tette a dolgokat és a teljes album tükrében már látszik, hogy inkább volt ez játékos kísérletezés, mintsem valami görcsös próbálkozás, hogy behúzzanak maguknak néhány pattanásos tinédzsert.
Ez a két nóta "fűti be" a lemezt is egyébként a nyitódal Who Ever Said-el egyetemben, ami egy jó kis rock tétel, de amúgy semmi extra, bármelyik újkori PJ lemezen ott lehetne a Binauraltól felfelé, de szerethető meg aztán nem is kell ellőni minden patront mindjárt az elején. A srácok aztán rádobnak még egy lapáttal a dinamizmusra a bólogatós Quick Escape-el, mielőtt visszavennének a tempóból a következő két dallal. Az Alright egy bensőségesebb darab és szerintem Eddie csak azért nem ukulelézik rajta, mert a többiek eldugták a hangszert előle, a Seven 'O Clockba aztán némiképp több élet szorul, érezhetően egy epikusabbnak szánt nóta amit finoman vonósok is erősítenek.
A Pearl Jam hagyományosan lemezekben gondolkodik aminek ugyebár két oldala van, úgyhogy gyanítom a vinyl verziónál itt ér majd véget az A oldal. Ezt a gyanút erősíti a punkos Never Destination is ami egy tipikus B oldal nyitó dal és bár a Take The Long Way még fenntartja a lendületet a Buckle up már rálép a fékpedálra és a tudatos szerkesztés értelmében csendes(ebb)en zárul a lemez a Comes Than Goes, Retrograd, River Cross hármasával. Így kapunk aztán 57 percnyi Pearl Jam esszenciát amire lehet dolgozni, takarítani meg mosogatni is.
Szóval itt van nekünk rajongóknak az új PJ és bár nem állítanám, hogy jó kapudrog lehet azoknak, akik először találkoznak a bandával, kétségtelenül kellemes hallgatni való ez az erőlködés-mentes felnőtt lemez. Most már csak azért kell szorítani, hogy a korona-vírus para ne gáncsolja el a budapesti koncertet, mert bizony sok anyukának meg apukának teljesülhet ismét az álma és üvöltheti teli torokból Eddie-vel együtt, hogy "I'm still alive", ahogy tette az tizenakárhányévesen boroskólás mámorban úszva valamelyik rock-diszkó félhomályában.
