A női ének mostanában nagyon megy, ahogy a vintage rock is, ahogy én hívom. Elég csak példának okáért Nergal új szóló lemezét felhozni, amiről már olvashattatok nálunk. Ezen a vonalon mozog a svéd Lucifer zenekar is, akik eddigi rövidke pályafutásuk alatt eléggé nagyot mennek. Itt is van a harmadik stúdió albumuk, ami egyszerűen a III címet kapta.
A zenekar, ahhoz képest, hogy öt éve, 2015-ben jött ki az első lemeze, és 2014-ben alakult, hatalmasat robbant a köztudatban. Nem nekik van a legnagyobb rajongóbázisuk a Facebookon, de mégis mindenhol szembe jönnek az emberrel. A Century Media gondozásában kiadott harmadik album is egyből szembeköszön a YouTubeon, ha hallgat hasonló zenéket. A zenekart a második albumuk, Dreamer című dalával ismertem meg tavaly, és akkor az hatalmasat ütött nekem. Többször is meghallgattam egy nap alatt az albumot, mert volt benne valami olyan plusz, valami olyan teátrális, ami egyből magával ragadott. Megvoltak benne azok a riffek, azok a harmóniák, amik miatt az ember újra és újra akarja hallgatni az albumot. Na, a harmadik anyagból ez pont hiányzik nekem.
A III-mal (hárommal/harmadik kinek melyik tetszik) az a problémám, hogy nem rossz, de nem kapom fel a fejemet. Nincs az a katartikus élmény, hogy ezt megint hallanom kell. Egyszerűen ez a lemez háttérnek tökéletesen megfelel, és elmegy az ember mellett. Próbáltam reggel hallgatni mikor aludt még a család és a reggeli kávémat fogyasztottam, miközben olvastam a híreket, de semmi. Próbáltam munka közben hallgatni, hátha jobban elmegy az idő. Egyszer sem jött be, még a meló is izgalmasabb volt. Próbáltam mászkálás mellett hallgatni, de inkább kivettem a fülest, és egyáltalán nem hallgattam zenét. Ez nem azt jelenti, hogy rossz lenne az anyag, mert nem az alapjáraton. A Midnight Phantom vagy a Leather Demon dalokat egyből felismerem már a többszöri hallgatás után is. Az alapok tetszenek is, mert jó a dal, csak nem ragad meg. A Phantom egy idő után kimondottan idegesít. A dolgok negatívuma mellett van pozitívum is, mielőtt megkapom, hogy milyen negatív vagyok. A lemez valami elképesztően jól szól. Gyönyörűen kialakították a már említett vintage hangzást, az az igazi overdrive-os rockgitár van, ami nincs egyáltalán túltolva. Johanna erre a soundra énekel gyönyörű dallamokat, csak egyikben sem engedi ki úgy a hangját, mint az előző lemezen, pedig megtehetné. A dobok határozottan, pontosan nyújtják az alapot. Igazából a dobok hangzása tetszik a legjobban, mert nem akar annyira vintage lenni, de modernnek meg egyáltalán nem mondható így alakul ki a marha király hangzás. A pergődob hangjába szerelmes vagyok, de azt a rohadt csörgő dobot kidobnám a kukába. A kilenc dal folyamatosan ebben a klasszikus középtempóban mozog, nem gyorsul, nem lassul igazából.
Arra tökéletesen megfelelt a lemez, hogy az őszi koncertre felkeltse a figyelmemet és reményeink szerint már láthatjuk a zenekart élőben is. Addig meg még barátkozunk a lemezzel. Hátha addigra beüt!
Béke, Szeretet, Metal
