Új Paradise Lost album. Látatlanban ötös. Nagyjából el lehetett volna a recenziót intézni a lemez megjelenése előtt egy nappal. Az Obsidian három évvel a Medusa után érkezett. Azután a Medusa után, ami a banda legsötétebb három lemezének záró akkordja, hiszen a Tragic Idol, a The Plague Within és a Medusa is olyan mélységekbe taposta le hallgató lelkét, amilyenre nem volt korábbban példa a Paradise Lost karrierjében. Hogy merre van tovább, számomra csak ez volt az egyetlen kérdés az új lemez, az Obsidian esetében.

Az album címválasztása azért engedte sejtetni, hogy angol stílusteremtől úriemberek 16. (!) nagylemeze sem a felhőtlen örömünnep nagylemeze lesz. A mélyfekete üvegszerű, vulkáni kőzetről elnevezett album nem is tudja és nyilván nem is akarja meghazudtolni magát. Egy nehéz és lelkünk legsötétebb oldalát simogató, szurkáló, néhol pedig ököllel keményen ütlegelő egy órányi zene ez, de azért mégsem illeszkedik tökéletesen a 2012-2017 közötti időszakba. Az első élmény az elmúlt három lemez élményeihez képest, hogy sokkal könnyebben emészthető az Obsidian. Nem akar az első perctől kezdve atomjaidra szedni. Kis kitekintésként emlékezzünk, hogyan nyitott a The Plague Within (No Hope in Sight) vagy a Medusa (Fearless Sky) - én innen mindkét lemez csak lejjebb és még lejjebb ásott/merült.

Ehhez képest az Obsidian nyitása a Darker Thoughts dallal szinte "ünnepi". A Fall From Grace-t már ismerhetjük és ugyan ez alapján az hihettük, hogy ugyanaz a lélekölés lesz az egész lemezen, mint a korábbiakban, de a dal világa nem határozza meg az Obsidiant. Hogy ez szerencse vagy sem, nem mindig egyértelmű. Az egész albumot egyben meghallgatva azt gondolom, hogy szerencse, hiszen pont jót tesz az új anyagnak ez a hullámzó, kissé hektikusabb hangulat. Viszont kiragadva és összehasonlítva a korábbi lemezek "erős" dalaival, talán kicsit gyengébbnek érzem.

A dalok sem a hangulatban lefelé építkezés egyes állomásai az új albumon, hanem inkább a tetten érhető hullámzás segít egy-egy hangulati ponton átlökni a következő tételre. A hallgatót az éppen aktuális lelki világának megfelelően mindig máshol éri el ez a lökés, így válik változatossá a lemez, leginkább emocionálisan, mert zeneileg azért annyira nem ér sok meglepetés bennünket. És bár ez utóbbi félmondatnak negatív éle is lehetne, nem annak szántam: a Paradise Lost zenéje kiszámíthatóan tökéletesre polírozott zenei csomag, amit a rajongók - hozzám hasonlóan - annyira imádnak. Mackintosh gitárja, a dobok, Nick Holmes hangja mind-mind úgy szól évtizedek óta, a banda mégsem vált az önismétlés nagykövetévé és az a zsenijüknek köszönhető, hogy ebből a csomagból a harminc év után is újabb témák kerülnek elő, nem pedig az unalomig nyomatott panelek. Apró megjegyzés, hogy a Forsaken kikacsintása majdnem érinti a lécet...

Nyilván az is ízlés kérdése, hogy Nick Holmes gyomrából előbuggyanó pokoli hangok túlsúlyának hova kell esnie, személy szerint nekem most jobban esett a több tiszta hang. Ez a befogadást nagy mértékben segítette, a lemez, mint már említettem, ennek is köszönhetően nem lett annyira pusztító. Bár az Obsidian második fele újra a nem olyan rég megismert mélységekbe kacsintgat, de a két dal a lemez végén kicsit kihozza az embert a teljes melankóliából. Apropó: a Hear The Night az egyik legérdekesebb tétel a lemezen abban a tekintetben, hogy eleinte nem értettem, hogy miért került fel. Első pár nekifutásra úgy tűnt, hogy ez egy demo dal. Nincs befejezve, nincs rendesen kidolgozva, annyira máshogy szól...aztán ez a koszos-nyers világ annyira belemászott az agyamba, hogy az egyik kedvencemmé vált.

Szóval visszatérve az eredeti felütéshez, természetesen ez egy ötös album, nem is vita tárgya. De ez most máshogyan tökéletes. Az elmúlt három album azért tudott hibátlan lenni, mert azt a pusztító mélységet festették le, ahol a banda még nem nagyon járt a karrierje során. Mint amikor a One Second-Host-Believe In Nothing hármassal kijöttek az ezredforduló környékén. Egy más életszakaszban jártak és egy új irányt próbáltak ki. Sokan gyűlölték azt nyilván anno, de a maga módján azok is zseniális albumok voltak. Az Obsidian nem akkora éles váltás, mint a One Second vagy a Tragic Idol volt, de érezhető egy leheletfinom kormánymozdulat. Klasszis album ez is, könnyebben vehető akadály a fülnek, mint például a Medusa, de ez nem vesz el semmit az értékéből. Ha viszont mindenképpen árnyalni kell a képet: az Obsidian csillagot nem kapna az ötös fölé... az a Tragic Idolnak járna az új érából. (5/5)