Albumsimogató: Masters Of Reality - Deep in the Hole (Brownhouse, 2001)

Az elveszett Queens of the Stone Age-lemez

2020. június 23. - vinylwowww

deep_in_the_hole_cover_art.jpg

A Csillagok háborújából megtanulhattuk, hogy mindig ketten vannak: egy mester és egy tanítvány. A stoner / desert rock szintérre is igaz ez az állítás és bár sokan gondolnák, hogy Josh Homme jelenleg a sivatag királya (királynője) ez koránt sincs így, mert van valaki aki előtt a Ginger Elvis is fejet hajt. 

Nem is annyira titokzatos emberünk, Chris Goss, a Masters of Reality zenekar alapító-frontembere, aki nem (csak) emiatt érdemelte ki az igencsak megtisztelő "Godfather of desert rock" címet. Chris tulajdonképpen a stoner rock Rick Rubinja, aki elsősorban producerként szerzett magának nevet a stílus berkein belül (és kívül is), de előadóként is komoly hatást gyakorolt a színtér bandáira. Olyan zenekarok és zenészek csókolgathatják termetre is tekintélyt parancsoló emberünk méretes kezeit, mint a Kyuss, a Mondo Generator, a Nebula, vagy a Slo Burn, de Mark Lanegan vagy Josh Homme is sokat köszönhet a Keresztapának. Már azzal beírta magát a sivatagi zene nagykönyvébe (azaz mit is beszélek itt, hiszen ő írta a könyvet), hogy producerként megcsinálta a Kyuss utolsó három lemezét és megajándékozta őket azzal a morajló sűrű hangzással, amitől a BKV-n utazva is azt érezheted, hogy betépve száguldasz a tűzpiros Chevy Novádban az arizonai sivatag közepén. De ugyanígy említhetném a kőkorszaki királynőktől a Rated R-t, vagy a zseni (és sajnos egyetlen) Slo Burn EP-t az Amusing the Amazinget (tudom, hogy ez most a Masters of Reality-ről szól, de be kell linkelnem a Pilot the Dune-t, tessék szépen meghallgatni és betérdelni).

Egyébként a Rick Rubin hasonlat több ponton is megállja a helyét, ugyanis Chris, Rubinhoz hasonlóan kezdetben DJ-ként tevékenykedett, majd 1981-ben megalakítja a Masters of Reality-t (a banda a Black Sabbath Master of Reality albumáról kapja a nevét, jobban mondva az elcseszett kiadásról, amire Masters of Reality került egy kiadói baki miatt), ami eleinte indusztriálisabb, Nine Inch Nails-hez hasonló muzsikát játszott, majd a debüt album magasságában (aminek a producere amúgy Rick Rubin volt) átnyergeltek egy bluesosabb, gitárközpontúbb muzsikára. Ezt a vonalat viszi tovább a 92-es Sunrise on the Sufferbus, amit Goss már maga producel, illetve sikerül megnyernie a Cream zűrös, ám kétségkívül zseniális dobosát Ginger Bakert is, hogy doboljon az albumon. A legendásan nehéz természetű Bakerrel mind zeneileg, mind emberileg jól kijönnek, Chrisnek pedig régi álma teljesül, hiszen a Sabbath, Hendrix és a Led Zeppelin mellett a Cream is nagy kedvence. Ebből a négy hatásból érik össze a Masters of Reality hangzása is, megfejelve azzal a lazasággal, amit aztán a Palm Desert-i zenekarok vittek tovább emberünk aktív közreműködésével. Ez a "leszarom-attitüt" a muzsikán túl Chris énektémáiban is tetten érhető, érezhetően sokat tanult a Cream dalnok Jack Bruce-tól, de nincs ebben semmi majmolás, ahogy Josh Homme sem Christ próbálja utánozni énektémáival, bár tagadhatatlanok a hatások. De hát így megy ez: hiába tudjuk, hogy Mr. Miyagi a nagyobb ász, a film végén a karate kölyök szerzi meg a trófeát és ő is fog becsajozni.

A Sufferbus után egy nagyobb szünet következik, Chris elsősorban produceri feladataira koncentrálva követi el a fentebb már említett lemezeket, majd 99-ben megjelenik a szürreális Welcome to the Western Lodge ami hallhatóan kísérletezőbb, de amúgy tele van király dalokkal és remekül megágyaz ezen írás valódi tárgyának a Deep in the Hole-nak.
chris_goss.png

A 2001-ben napvilágot látó korong címével ellentétben a zenekar kreatív csúcsát jelenti, és tökéletes keresztmetszete annak, amit Chris az évek alatt mind előadóként, mind pedig producerként elért. A Masters of Reality mindig is inkább projektként működött semmint klasszikus értelmében vett zenekarként és ez duplán igaz a Deep in the Hole esetében, hisz a lemezt elkészítő felállás tulajdonképpen megegyezik a Queens of the Stone Age akkor éppen aktuális keménymagjával (Homme, Nick Oliveri), illetve olyan közreműködőkkel, akik maguk is többször megfordultak (illetve meg fognak fordulni) a Queens háza táján (Mark Lanegan, Troy Van Leeuwen, Dave Catching). Nem valami olcsó hatásvadász ötlettől vezérelve hívom a Deep in the Hole-t az elveszett QOTSA lemeznek, mert bizony mind hangzásában, mind pedig a dalok minőségében azt vetíti előre, hogy miről is fog szólni a Queens a következő két évtizedben. Ahogy az album felvételét megőrökítő Against the Grain című rövid dokumentumfilmből is kiderül, ez a kollaboráció Josh Homme búcsúja Gosstól, legalábbis kreatív értelemben, hiszen a következő QOTSA albumot már tőle függetlenül szeretné elkészíteni és nem áll emögött összeveszés vagy egóharc, inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mikor a gyerek kiköltözik otthonról. A szóban forgó lemez természetesen a Songs for the Deaf, de a Deep in the Hole az előtanulmány, ahol Chris Goss megmutatja még egyszer utoljára Homme-nak, hogy is kell csinálni, aztán "menjél fiam, mindent tudsz már" alapon pályára állítja a vörös óriást, aki meg is csinálja a kétezres évek egyik legfaszább albumát.

Szóval a piros előtt elkészült a zöld lemez aminek főleg a rajongók örülhetnek, mert amúgy nem kap túl nagy promóciót, így sajnos nem jut el az album a szélesebb közönséghez, pedig tele van potenciális slágerrel. A lemezindító ultra laza Third man on the moon, a lebegős Scatagoria vagy a Mark Lanegannal megerősített High Noon Amsterdam mind rögtön ható darabok, de az olyan melankolikusabb nóták, mint a Counting Horses, Major Lance vagy a Roof of the Shed sem lógnak ki a sorból, mindegyikben van valami ami megragadja az ember figyelmét. Olyan, mintha a Songs for the Deaf, a Lullabies to Paralyze és a ...Like Clockwork szólna egyszerre 10 dalba és 40 percbe sűrítve és tényleg csak annyi a különbség egy QOTSA lemezhez képest, hogy itt most nem Josh énekel.

Mindig vérzik a szívem, amikor egy remek alkotás parkolópályára kerül, a Deep in the Hole pedig egy ilyen méltatlanul mellőzött lemez és, mint olyan itt a helye az albumsimogatóban. Aki kedveli a Queens of the Stone Age, meg úgy általában Josh Homme dolgait, az biztos, hogy ebben a lemezben is örömét leli, úgyhogy hallgassátok sokszor és hangosan (aztán a többit is, mert van még bőven)! 

Képek forrása: Team Switzerland (Pascal Brun and Matthias Willi) 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5815905404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum