A zenerajongó és a zenefogyasztó közötti határvonal fényesen csillogó barázdált korongokkal van kikövezve, immáron több mint 100 éve, és ha folytatódik a jelenlegi trend, akkor a végén még a bakelit örökli a földet.
A 90-es években a CD pihenőre küldte nagy fekete rokonát, de kár volt leírni a nagyfatert, ugyanis a kétezres évek második felében a hegylakó visszatért a mainstream hanghordozók közé, hogy ismét igazolja halhatatlanságát.
Az USA-ban például már 14. éve folyamatosan növekednek a lemezeladások (és ez Európában sincs másképp), ami 2019-re elérte a 18,8 millió példányt és bár a Covid helyzet sok vinyl-vadászt az online piacterekre űzött, ez nem feltétlenül jelenti, hogy a 2020-as forgalom megtörné a mintát. Főként annak tudatában merem ezt kijelenteni, hogy a lemez junkie olyan mint egy eltökélt drogos: ha kell az anyag, akkor megszerzi magának, offline vagy online az már majdnem mindegy. A piac, illetve a vásárlási szokások amúgy is elég régóta átalakulóban vannak és köszönhetően a Discogs típusú "turkálóknak" a számítógép előtt ülve is átélhető a "cratedigger" életérzés, bár nyilvánvalóan nem pótolhatja a lemeztok szagú second hand boltok nyújtotta (átmeneti) kielégülést. (Az alábbi képen függők egy csoportját láthatjuk, ahogy épp belövik magukat. Egyedül talán a táskás hölgy nem fogyasztó; ő nagy valószínűséggel szenvedélybeteg gyermekét keresi, aki valahol hátul már nagyban anyagozik...)
Itt mindenki nyer, gondolhatnánk és valahol ez így is van, hiszen örül az előadó és a kiadó, a lemezboltos, meg persze a vásárló, egyedül az öreg bajszos prog-rocker szomorkodik kicsit, aki a revival közepén hirtelen arra eszmél, hogy egyre mélyebbre kell nyúlnia a trapperfarmer zsebébe, ha megkíván a teste még egy Procol Harum lemezt. Bár nincs bajszom, azért bennem is vegyes érzések kavarognak, hiszen egyrészt örömteli, hogy egyre többen választják a minőségi zenehallgatást, szemben a streaming okozta sokszor felületes zenefogyasztással, ugyanakkor elmúltak azok az idők, amikor 500 Ft-ért simán behúztam a Depeche Mode Construction Time Again-jét egy Múzeum Körúti antikváriumban (ugyanezt a lemezt egy belvárosi second hand üzlet jelenleg 9000 pénzért kínálja).
Apropó, drágaság: a bakelit befektetésnek sem utolsó. Egy minőségi nyomású és jó állapotú lemeznek - felvértezve persze a megfelelő tartalommal - az évek múlásával szépen nő az értéke, ha pedig még relatíve kevés is készült belőle, esetleg az előadó aláírása is ékesíti példányunkat, úgy biztosak lehetünk benne, hogy jól költöttük el a pénzünket. A legtöbb "cratedigger" (magyarul kb. ládaturkász) egy ilyen zsákmány reményében látogat el a lemezbörzére és/vagy kedvenc lemezboltjába és bár csodák azért még vannak, a lemeznepper nagyon jól tudja, hogy kell beárazni portékáját, így az igazi kincseket még mindig inkább a padlások félhomályában érdemes keresni (és itt most ne a Szécsi Pál vagy Korda György lemezekre gondoljunk, melyek anno a Horváth Ilona szakácskönyv és a Rakéta porszívó mellett minden klasszikus magyar háztartás alappillérét képezték).
Akit ilyen irányú késztetés fűt és a zeneélvezet mellett (ne adj' isten, helyett) az anyagi haszonszerzés motivál, vagy csak tudni szeretné mennyit érnek a fater indiai nyomású Pink Floyd lemezei, abban a már említett Discogs segíthet. A platformon aztán tényleg mindenre lehet keresni a sorszámtól kezdve a vonalkódon át egészen a kifutósávba karcolt okkult szimbólumokig, hogy végül aztán az arcunkba köpje a rendszer a csúf igazságot: anya féltve őrzött Boney M. diszkográfiája egy csomag biztonsági gyufa értékével vetekszik. Persze az ellenkezője is simán előfordulhat és elő is fordul, amiről a Discogs blogbejegyzés formájában időről időre be is számol. Legutóbb például az augusztusi eladásokat szemlézte, melyből kiderült, hogy a Metallica Ride the Lightning-jának egy teszt nyomása 5000 dollárért cserélt gazdát (kiérdemelve ezzel a hónap legdrágább lemeze címet), de a Mayhem eredeti és erősen limitált Deathcrush EP-jének egy példánya is 2371 dollárt ért egy lelkes gyűjtőnek és/vagy fekete fém fanatikusnak.
Az elvetemült gyűjtői rétegen túl ott vannak persze az igényes zenerajongók, akiket nem szólít meg nap mint nap a vadon szava, hogy a konyhapénzt obskúrus lengyel jazz lemezekre költsék. Őket tökéletesen kielégíti egy szép újrakiadás is, vagy egész egyszerűen kapásból vinylen szerzik be kedvenceik új albumát. Emellett akarva, vagy akaratlan "diófát is ültetnek", hisz ahogy telnek-múlnak az évek, úgy lesznek az új albumokból első kiadások amiből az unokák aztán szépen profitálhatnak. Magamat is ebbe a táborba sorolnám, és ugyan már lejövőben vagyok az "anyagról" a rossz idő beálltával még mindig szívesen töltöm a szabadidőmet mindenféle lemezboltokban, de már csak olyasmit vásárolok, amit egynél többször is meghallgatok (Figyelem! A zenerajongás és a gyűjtői hajlam együttállása pangó pénztárcához és helyhiányhoz vezethet! A szülői vagy házastársi felügyelet erősen ajánlott.)
Egy szó mint száz, iparág ez is, aminek csak az egyik vége az indokolatlanul túlárazott bakelit, a másikon a még súlyosabb prémium előerősítőkkel meg végfokokkal körbepakolt audiofil hangcuccok foglalnak helyet, középen meg a vinyl junkie ücsörög, aki (jobb esetben) végül átéli a zeneélvezet mámorát. Nincs is nagyon más választása, mert aki bakeliten hallgat zenét annak jelen kell lennie: a lemez ugyanis nem fordítja meg önmagát.
A végére még itt egy érdekes tény az érdekes tények kedvelőinek: a bakelit csak a magyar szlengben használt kifejezés, valójában acetilcellulóz-polivinilkloridból készül a cucc, amiből már minden hobbi etimológus könnyedén visszafejtheti, honnan is ered az eggyel világibb "vinyl" elnevezés.
Fotó: Franz Jachim
