Hat év telt el az AC/DC legutóbbi lemeze óta, ami az ő mércéjükkel nem is olyan hosszú idő. Ezalatt azonban annyi csapás érte őket, hogy kevesen fogadtak volna rá, hogy egyszer ők még lemezt készítenek. Aztán két éve elkezdtek szivárogni a pletykák, most pedig megjelent a Power Up, ahogy a lemezcím is sugallja, az AC/DC beindította a gépezetet. Újra itt vannak egy (majdnem) új lemezzel, (majdnem) eredeti felállásban.
Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a Power Up hátteréről, tekintsük át röviden, mi is történt az előző lemez óta! Ígérem, nem lesz hosszú, és a bulváros-tunkolós részleteket is ugorjuk majd. Arról az albumról és turnéról két fontos zenész is hiányzott; Phil Rudd dobos a törvénnyel került összetűzésbe, Malcolm Young gitáros pedig egészségi állapota miatt. Ki is szállt a zenekarból, és sajnos azóta már odafenn pengeti a Highway To Hellt, ha ez nem lenne dupla képzavar. A végtelen hosszúságú turné alatt Cliff Williams basszusgitáros jelezte, hogy lassan elég lesz, ha hazatérnek, szögre akasztja a négyhúrost. De a legrosszabb csak ezután következett, Brian Johnson énekes hallásával akadtak gondok. Azonnal abba kellett hagynia a koncertezést, hogy elkerülhesse a végleges károsodást. A fennmaradó dátumokat újraütemezték, és amint az ismert, Axl Rose segítette ki a zenekart. 2016-ban, mire véget ért a turné, az akkor 61 éves Angus egymaga maradt az eredeti felállásból, és az AC/DC téli álomba szenderült.
Innen jutottak el oda, hogy ismét működő zenekar lettek, és idén novemberben új lemezzel jelentkeznek. Angus elmondása szerint a kiadó kereste meg, hogy volna-e kedve kicsit gitározgatni, és most írhatnám azt, hogy utána felgyorsultak az események, de az őskövület csapatok nemigen szoktak kapkodni. Mivel zenekara nem volt, Angus a családi archívumban nézett körül, ahol – ahogy ő fogalmazott – hegyekben álltak a korábbi, fel nem használt dalötletek, amiken még a bátyjával dolgoztak együtt. Ezekből mazsolázta ki azt a tucatnyit, amiket később lemezre vettek, és így lett a két Young fivér kizárólagos dalszerző. Időközben Brian hallását egy kísérleti kezeléssel megmentették, Phil rendezte végre közös dolgait a törvénnyel, mindketten készen álltak a visszatérésre. Amikor ennek híre Cliffhez is eljutott, belátta, hogy az aqua zumba és a horgoló tanfolyam még várhat, és bár koncertezni csak módjával szeretne, a lemezfelvétel őt is érdekelné. Az AC/DC felébredt, és hogy teljes legyen a névsor, Stevie Young, Angus unokaöccse is újra csatlakozott hozzájuk.
Az öt zenész 2018 nyarán jött össze újra, és megkezdődött a munka az új lemezen. Útnak eredtek a pletykák is, fotók készültek róluk a stúdió közelében, de bármilyen hivatalos bejelentésre idén nyárig kellett várni. Ekkor indult az a remekül kidolgozott kampány, aminek során apró falatonként adagolták a híreket, dalrészleteket, megmégamit. Aki szorgosan elolvas minden hírt és posztot, mostanra már látta a borítót, ismeri a lemez és a dalok címét, és meghallgatta a Shot In The Dark című dalt, videóklipestül, meg a Realize című tételt. Elindítjuk a videót, és már az elején látjuk, ahogy Angus az iskolás egyenruhájában bakkecskézik a színpadon, közben szól a hibátlan riff. Igen, ez az, nem lehet nem szeretni! Az AC/DC visszatért!
Amikor a lemezelőzetes végre megérkezett a villanyos postaládámba, azonnal rávetettem magam. Még a kicsomagolás is megvolt, csak ugye nem pufis borítékot, hanem zip fájlt kellett, hehe. Meg se próbálom tagadni, milyen izgalommal álltam neki az első hallgatásnak. Olyan érzés volt, mint régen, amikor összespóroltunk egy kis zsebpénzt, és alig vártuk, hogy hazaérjünk a lemezboltból, és feltehessük az új szerzeményt. Egy AC/DC lemez érkezése esemény, akkor is, ha nem műanyagba préselve, hanem adatcsomagként jön.
Az első dal a Realize, ami kicsit a Thunderstruckhoz hasonlóan kezdődik (magyarul fanszőrsztrájk, csak mondom). Nem rossz indulás, semmi meglepetés – szerencsére. Aztán hirtelen vége lesz, és már jön is a Rejection, ami, ha jól értem a szövegét, nem lesz a feministák kedvence. De az enyém sem, olyan fura dallama van, Brian is megküzd vele.
Következik a Shot In The Dark, az első sláger, egyben az egyik legerősebb téma. Valahogy minden összeáll itt, nem lógna ki egyik korábbi klasszikus albumról sem. Még arra is figyeltek, hogy legyen benne csordavokál, ha esetleg módjuk lesz még koncerten is eljátszani. A kedvencem mégsem ez, hanem a következő Through The Mists Of Time. Finom gitártémával indul, lassan bontakozik, aztán ahogy haladunk előre, enyhén változik a téma, mintha az vinné a fődallamot. Talán a lemez legzeneibb dala. Megvan az érzés, amikor visszaléptetsz, hogy csak ezt az egyet, csak még egyszer, pedig hátravan még 8 dal? Ennyire jó.
Ezen a ponton átadtam magam a zenének, nem jegyzeteltem tovább, hogy milyenek a riffek meg a szólók, végtére is nem matek szakkör ez, hanem rakendroll. Aztán egyszer csak vége lett, érzésre jó hamar. Nos igen, a 12 tétel 41 perc alatt leforog, ebből látható, hogy a dalok viszonylag rövidek. Sebaj, már kezdhetjük is elölről. Csak remélni tudom, hogy visszatérnek a rövidebb albumok, nem szeretem, ha szabadnapot kell kivenni, hogy meghallgassunk egy lemezt. A második körben már jobban figyeltem, az analitikus én most az egyszer elnyomta a kettő-négyre ütemesen bólogató rajongót. Találtam is finomságokat, elsősorban a hangszerelés terén, hallgassuk csak meg, ahogy a No Man’s Land elkezdődik. Az énekdallamokra már kevesebb figyelem jutott, sokszor van, hogy Brian csak elkántálja a háromszavas refrént, ami abban a pillanatban rendben van, de nem marad emlékezetes.
Az a helyzet, hogy az első két hallgatás után nem sok minden ragadt meg, kivéve a már kiadott Shot In The Dark dalt, igaz az riffestül, refrénestül. Sokadik visszakóstolás után rögzül pár dallamfoszlány, de el kell fogadnunk, hogy a Power Up nem egy slágergyűjtemény, hanem egy átlagos sorlemez. Nem greatest hits, hanem B-oldalak, ha szabad ilyen szakizós hasonlattal élni. Nincs rajta márványba és bronzba kívánkozó klasszikus – mert hiszen az már rajta lett volna valamelyik előző albumon. Mondhatjuk azt, hogy ez csak belemagyarázás, utólagos okoskodás, mert tudtuk előre, hogy korábban félretett ötleteket poroltak le. Talán jogos. De ez a zenekar korábban olyan dalokat írt, mint a You Shook Me All Night Long, a Moneytalks, a T.N.T. vagy az Anything Goes, és ezekhez mérhető dal most nincs.
A végszó legyen az, hogy örüljünk, hogy ez a kimagasló életmű további dalokkal gazdagodhatott. A rajongók kaptak még jó 40 percnyi AC/DC zenét, egy kis önfeledt kikapcsolódást ezekben a bolond időkben. Minden dalban ott a zenekar esszenciája, a riffek hibátlanok, a hangulat az első perctől kezdve jelen van, és még változatos is. Nem lehet megunni, mehet a playlistre úgy ahogy van. A zuhany alatt meg majd énekeljük a régi kedvenceket.
