Amikor Kanadára gondolok, mindig eszembe jut a South Park filmből ismert dalocska, hogy "A bűnös Kanada!". Most azonban nem emiatt fogunk az országról, illetve aztán Franciaországról beszélni, hanem sokkal inkább a Gör FLsh miatt, ami egy olyan projekt, amit hallanod kell, mert tuti, hogy megnyomja az év elejét.
Mivel marhára untam már a megszokott zenéket, szokás szerint elkezdtem a YouTube-on kalandozni, ahol szembe jött velem ez a borító és a kimondhatatlanul hülye név. A monolithoz hasonló oszlop és előtte a messiás egyből megragadta a tekintetemet. Gondoltam, hogy tuti valami jó kis stoner-doom cuccot fogok a pofámba kapni, amit aztán hetekig fogok emlegetni. A névből már nem ítélkezünk, megtanultam, hogy nem szabad. Annyira sok szar zenekar név van, még több gagyi borító, hogy mindennek adok egy percnyi esélyt, amikor így keresgélek. Na, de mit tudunk a Forgotten Rites-ot megalkotó projektről? Egy francia/kanadai metalfejről van szó, aki kikacsintott az elektronikus zenébe, kicsit a dubstepbe és nem mellesleg megfordult több hardcore zenekarban is, hogy aztán a doomot a HC-t és az elektronikát keverje össze nekünk. Mindezt csinálja már nyolc éve, és eddig még egyikünknek sem tűnt fel ez a projekt. És akkor elindítottam a Forgotten Rites albumot csütörtök este melózás mellé.
Az állam meg a padlóra került és egyből küldtem tovább minden havernak, aki vevő az újításokra. Gene Simmons mondta, hogy a rock halott, de amíg vannak ilyen újítók, mint ez a csávó, addig szerintem nem. Nem mondom, ha kő klasszik metalos vagy, vagy esetleg teljesen elzárkózol más stílusoktól, akkor neked ez a zene nem fog tetszeni. Ellenben én szeretem az elektronikus zene egy részét is, szeretem a hip-hopot, csípem a lightos trip zenéket, és ugyanígy szeretem a gyerekdalokat is, tehát nyitottan állok az új cuccokhoz. Ez a zene pedig ezt igényli, mert van benne minden. Egyik pillanatban érzed a ma már elfeledett Skrillexet a másikban érzel egy hatalmas stoner riffet, majd a pofádba jön, valami kő egyszerű hardcore téma, ami egyszer csak átvág tuc-tucos alapba, de úgy, hogy az nem lesz idegesítő.
Az Intro bármelyik doom lemezen megállná a helyét. Lehangoló, delay-es hangzás, pár hang összesen az egész. Ami aztán egy kis gitárgerjedéssel átcsap a Booze, Drugs And Other Good Habits-be, ahol az elektronikát még csak színezésként éled meg. Sokkal inkább előtérben van még a szénné effektezett gitár, de így tud szépen lassan folyamatosan magába szippantani. Annak idején így csinálta az Enter Shikari is, amikor még jók voltak (számomra). Egyértelmű, hogy a csávó nem egy dobos, nincsenek nagy megfejtések dob ügyileg, de a szükségeset tökéletesen hozza végig, hogy ne legyen hiányérzeted. Mondhatjuk, hogy ő az elektronikus Phil Rudd. Noha egy kicsit többet pakol bele, mint, ami egy AC/DC számban van, de azért messze van egy Igor Cavaleratól. A You're Next akár egy Fear Factory lemezen is megállná a helyét szerintem, sőt talán akkor nem lennének annyira unalmasak az industrial atyjai egy idő után. A The Brotherhood is a riffcentrikusabb zenét viszi tovább, noha a közepén van egy teljes enter shikaris elborulás. Talán ezzel a zenekarral lehet a legjobban összehasonlítani a Gör FLsh-t noha a srác nem a breakdownos, metalcore-os rockra hajaz. Amúgy a tíz dalban nekem az tetszik, hogy igazából mindegyik egy kicsit más, de mégis marhára egységes az egész lemez. Amikor lélegzetre van szükséged akkor add egy minimális lélegzetet, mint teszem azt az ötödik dal a No One, de azért a végére ott is megspékeli a hangulatot, és felkészít arra, hogy a lemez továbbra sem óhajt üresjáratot nyújtani. Az industrial fanoknak a Rejected egy tökéletes dal lesz, amiben olyan bontogatós, tiszta gitár téma van belerakva, hogy azt még Mikael Åkerfeldt is megirigyelné egy Opeth dalban. A We Are Wolves At Night inkább az elektronika rajongóinak fog kedvezni, be kell valljam ez a dal áll tőlem a legtávolabb a lemezen, de ettől függetlenül ez sem rossz, csak perpillanat nem az én lelkivilágomat tükrözi. Azért mennyire érdekes, így a példákat emlegetve látom én is, hogy tényleg mennyire sokszínű ez az album, mert azért lássuk be. Az Opeth és Skrillex azért rohadt messze állnak egymástól. A végéhez közeledve az albumnak a My Body Is A Dead Machine egy igazi utolsó löketet ad az agresszivitásból mielőtt lenyugodna minden az outróval.
Mit adott nekem a Forgotten Rites? Reményt. Reményt arra, hogy vannak még újító zenészek, akik nem a tizenhatodik Black Sabbath másolat akarnak lenni. Hogy vannak még újító arcok, akik valami extrát tudnak adni nekem. Ezen felül pedig a pofámba rúgott, hogy megint előítéletes voltam egy borító miatt. Soha ne ítélj a borító alapján, baromság, mert marha nagy meglepetés érhet. Imádom az ilyen meglepetéseket, remélem idén jó sok lesz belőle!
Béke, Szeretet, Metal
