Todd La Torre a Queensrÿche énekese lassan 10 év alatt 3 albumot készített a Seattle-i prog legendákkal. A friss lemeze azonban a saját neve alatt jelent meg, és más jellegű zenét rejt. Kezdhetünk aggódni a már több vérzivataros időszakot átélt anyazenekar miatt? Szűk volt a mozgástér Todd számára, és végre korlátok nélkül kiélhette magát? És ha igen, jó ez nekünk? Kiderítjük.
Ritkán van dolgom szólólemezekkel, és a nem túl nagy minta alapján inkább óvatos vagyok velük. Neveket direkt nem említve, a legtöbb szólólemez nem igazán érdekes az eredeti zenekar kedvelőinek (sem), főként, ha azok jól behatárolt stílusban alkotnak. Könnyű elhajolni a művészkedés irányába – ami ugye eufemizmus a gyenge teljesítményre – vagy éppen a na-most-aztán-jól-megmutatom, kontroll nélküli attitűdje felé. És persze van, amikor a cirkumstanciák (idegen szó) együttállása valami jót szül nekünk.
Todd La Torre már 2017-ben elkezdte gyűjtögetni azokat a témákat, amik a QR világába nem illettek, azzal a céllal, hogy ezekből majd egyszer szólólemez lesz. Alkotótársával, Craig Blackwell gitárossal többször is összejöttek próbálni, írogatni, de mivel főállásban Todd egy aktívan dolgozó banda énekese, ez inkább szerelemprojekt maradt, és mint olyan, lassan, vagy inkább sehogy sem haladt. Most jön az a rész, hogy kitört a világjárvány, de kesergés helyett a (talán egyetlen) kedvező mellékhatására fókuszálunk, vagyis, hogy a turnék elmaradása miatt a zenészeknek tengernyi szabadidő hullott az ölébe. És bár a QR új albuma is alakulgat, Toddnak lett ideje saját dalokkal is foglalkozni. A tavaszi-nyári időszakot a szólólemeznek szentelte, sikerült új dalokat írni, a régieket finomítgatni, végül fel is venni.
Hogy mennyire komolyan gondolja, az is mutatja, hogy a keverés és mastering feladatát már profira bízta, a QR mellett is dolgozó Zeuss végezte el a végső simításokat. A kész anyagot pedig kiadói segítséggel jelentette meg, a szakmai háttér remélhetőleg hozzájárul, hogy ne sikkadjon el az idén várható dömpingben. Mert kár lenne érte – és akkor végre beszéljünk a zenéről is!
Már a lemezt indító Dogmata megmutatja, hogy Todd nem elsősorban az anyazenekar rajongóit akarja kiszolgálni. A dal mindenféle bevezető nélkül egy vaskos, dzsi-dzsi-dzsi riffel indít, az ének pedig agresszív, dühös. A gyors dal után szünet nélkül érkezik a második, a Pretenders. Todd egy másik hangszínét mutatja meg benne, a magas, szinte sikolyszerű ének hallatán könnyű Rob Halfordra gondolni. Ezt a fekvést több dalban is használja, és bár tudtuk, hogy képes magas hangokra, ez mégis meglepetés volt.
Számomra az első csúcspont a Darkened Majesty dal, ami remekül foglalja össze, mit várhatunk a lemeztől. Jól felépített, klasszikus heavy metal darab: zakatolós riff, dallamos refrén, kis kiállás a közepén, két gitárszóló, és persze Todd sokrétű éneke. Ha eddig nem lett volna világos (dehogynem), ez a rokonszenves floridai srác bármit el tud énekelni. És míg el nem felejtem: dobolni is, mert hogy ő eredetileg dobos, az éneklés csak később jött. Todd azt szokta mondani erről, hogy még mindig úgy érzi, ő egy dobos, aki szeret énekelni. A saját lemezén értelemszerűen dobol is, a többi hangszert a már említett Craig Blackwell játszotta fel.
Az ötödik dalig kell várni, hogy egy kicsit szusszanjunk (Crossroads To Insanity), de ez sem valami csöpögős szerelmesdal, csak amolyan lassabb-középtempós, jó nyomasztó videóval. A következő Critical Cynic már húzósabb, bár a refrénje ennek is extra-dallamos, olyan magasakkal, hogy hihetetlen. A címadó dal a lemez közepére került, egy finom bevezető után lassan építkezik, és ha nagyon figyelünk, a refrén alatt egy kis hörgős csordavokált is hallhatunk. De csak diszkréten, tényleg fülelni kell.
Ha már a társszerző egy gitáros volt, jegyezzük meg, hogy minden dalban rendes gitárszóló van, ami számomra piros pont, valamint erősíti a lemez régisulis jellegét. Ez egy hagyományos heavy metal album, nem tudnék rá egyéb címkét aggatni. Ha referenciapontokat kell keresni, a Metal Church, a Vicious Rumors, a régi Iced Earth jut eszembe. Todd azt mondta a lemezhez kapcsolódó interjúkban, hogy nem igazán volt előzetes koncepció, csak annyi, hogy olyan dalokat írjanak, amiket metal rajongóként maguk is szívesen hallgatnának. Meg persze ha már egy énekes szólólemeze, meg akarta mutatni, milyen sokoldalú. Egyszerű, nem igaz? A nagy szám, hogy sikerült is.
A lemez végére megint bevadulunk kicsit, az előzetes videón már megmutatott Vanguards Of The Dawn Wall egy gyors vágta, és annyira hasonlít a Painkillerre, hogy az nem lehet véletlen. A lemezt záró Apology a pontos ellentéte: vontatott málházás, Todd akkorát énekel benne, mint egy vagon. A hivatalos műsor itt véget ér, de van három ráadás, amit bónuszként jelöltek, de tudomásom szerint jár az alapcsomaghoz is. Ezek sem maradnak el a többitől, sőt, a legutolsó One By One még egy árnyalattal gazdagítja a palettát, ez ugyanis egy dallamos death metal darab. Az intro hangulata és a riff számomra a skandináv black metal csapatokat idézi, bár ez nem igazán a szakterületem. Persze nemcsak a belezés megy végig, Todd előveszi a tiszta hangszínét is, nem lesz PTSD-je a hallójáratainknak.
Nem adja könnyen magát a Rejoice In The Suffering. Nincs rajta sláger, sem feldolgozás, ugyanakkor jó hosszú, a bónuszokkal együtt majdnem egy óra. Amíg hallgatjuk, több mint kellemes, de első-második alkalommal nem sok ragad meg belőle. Megkívánja, de meg is hálálja a bevonódást, lassan nyílik meg, hogy aztán azon kapd magad, hogy már ötödször indítod újra. Nem a nagyüzemi zenefogyasztó lemeze ez: ha minden új kiadványt meg akarsz kóstolni a héten, és már rohansz is, mert az algoritmus még másik 15-öt dobott fel, akkor nem ez a te zenéd. De nekem nagyon tetszik ez az old school hozzáállás: rendes albumban gondolkodik, nem slágerben vagy kislemezben, és ha megadod a kellő figyelmet, duplán meghálálja. Mi is megírtuk már, hogy idén rengeteg lemez jön, észnél kell lenni, hogy elválasszuk a búzát az ocsútól. Most szólunk: ez a jobbak közé sorolandó.
Végül, ajánlom-e Queensrÿche rajongóknak? Mivel egy progresszív banda hívei az átlagnál nyitottabbak, mindenképpen. Nekik nem kell megmagyarázni, hogy nem ugyanazt kapják más színű zacskóban, hanem egy valamivel egyszerűbb, kevésbé finomra polírozott, ugyanakkor keményebb, hogy mást ne mondjak, metálosabb zenét. Azt meg már ők is rég elfelejtették, milyen az, amikor Chris DeGarmo zokognivalóan gitározik a Jet City Woman bevezetőjében…
