A minap eszembe ötlött, hogy mennyi rossz filmet mentett meg a jó soundtrack, sőt mi több, tett kultikussá vagy adott esetben túlnőve a mozin, vált saját jogán alapművé. Ezen felbuzdulva ragadtam billentyűzetet, hogy tovább rontva a szememet (és a hallásom) összeszedjek nektek néhány olyan filmet és filmzenét ami megfelel a fenti kritériumoknak, persze a Rockstation szellemiségéhez méltóan (szóval a Grease rajongók ne is olvassanak tovább).
Gyerekkoromban sokszor kaptam meg, hogy ne nézzek annyi tv-t mert elromlik a szemem (de a vízzel is csak óvatosan, mert béka nő a hasamban, továbbá a bandzsítással is növelem az úgymaradás esélyét). A vízivási szokásaim azóta megváltoztak, megteremtve ezzel a békák szaporodásához szükséges optimális környezetet, illetve a bandzsítással sem érek már el olyan sikereket, mint nagycsoportos koromban, így szépen lassan az is kikerült a repertoárból.
A szemem azonban valóban elromlott, bár gyaníthatóan nem a sok tévézésnek köszönhetően, sőt a feleségem szerint süket is vagyok, amit én rendre a rock ’n' roll számlájára írok, valójában azonban semmi kedvem kádat súrolni. A tévézésről végül nem sikerült leszokni, sőt mi több sok milliárd sorstársamhoz hasonlóan túl sokszor és túl közel ülök a képernyőhöz, például pont most, amikor ezeket a sorokat gépelem. Az apokalipszis meg csak lendített a dolgon, hiszen a pandémia jobb híján mindenkit a varázsdoboz elé ültetett, így kvázi bűntudat nélkül lőhettük/ lőhetjük be magunkat szemen keresztül a különféle streaming szolgáltatók jóvoltából. Jómagam lelkes zenerajongóként koncertfelvételekkel, zenei témájú dokumentum és játékfilmekkel igyekeztem pótolni a hiányzó decibelmennyiséget és bár nyilván ezek számbavétele is megérne pár karaktert, én most mégis kicsit más oldalról vizsgálnám film és zene kapcsolatát, szóval íme öt rossz (vagy nem annyira jó film) és a hozzájuk tartozó remek zenék.
Flash Gordon (1980)
A camp tulajdonképpen a rossz ízlés esztétikája, ami szándékoltan csomagolja túlzó extravaganciába az adott alkotást, ami egy tipikus posztmodern, akár punknak is mondható gesztus, ugyan akkor a végtermék minősége sokszor megkérdőjelezhető. A Flash Gordon mozi is ebbe az "annyira rossz, hogy az már jó" kategóriába tartozik, bár eredetileg nem ilyen indíttatásból készült.
A 30-as évektől kezdve nagy népszerűségnek örvendő képregényt egy bizonyos George Lucas nevű rajongó szerette volna eredetileg filmre vinni, azonban a jogokat évtizedek óta birtokló Dino De Laurentiis mozimogul nem kívánta holmi jöttment kócos hippire bízni az értékes anyagot, így George bánatában megírta a Star Warst. A Csillagok háborúja sikere nyomán végül De Laurentiis elérkezettnek látta az időt, hogy beletúrjon a messzi messzi galaxisok rajongóinak zsebébe és rászabadítsa a világra a Flash Gordon rettenetét. A harsány színekben tobzódó mozi inkább a 60-as évek bugizós Batman sorozatával rokonítható, fényévekre a Star Wars karcos-rozsdás világától, amolyan vasárnap délutáni szórakozás, ami alatt elkopik a maradék rántott hús, de aztán nem úgy kelsz fel a fotelból, hogy hú bazmeg micsoda film..illetve úgy, csak éppen jön vissza az olajos prézli a sok szédítő giccstől. Ennek ellenére, (illetve pont ezért) a Flash Gordon kult mozivá nemesedett, amiben jelentékeny része volt a filmzene felelős Queen zenekarnak, akik tulajdonképpen a score-t is megírták, azaz pontosabban többnyire azt írták, hiszen az albumon mindössze két hagyományos dal szerepel (Flash’s Theme, The Hero).
Bár tradicionális Queen soralbumként nem működik a lemez, mégis ott a helye polcon már csak a Flash’s Theme miatt is, ami kb. két és fél percben segít a vasárnapi ebéd sikeres emésztésében.
Judgment Night (1993)
Az ítélet éjszakája nagyjából arról szól, hogy Emilio Estevez és a haverjai rémült arccal menekülnek a Denis Leary által alakított ördögi bűnöző elől miután véletlenül tanúi lesznek a bandavezér egyik gaztettének. (Spoiler: igen, lelő valakit). Jó low budget alkotáshoz méltó módon végig egy lepukkant lakótelepen kergetőznek, ami kétségtelenül kölcsönöz a filmnek némi atmoszférát, de ettől még nem lesz jó és bár nem egy vállalhatatlanul rossz mozit látunk, az érdektelenségtől többnyire csak a hozzátartozó filmzene menti meg.
Happy Walters zenei vezető fejéből pattant ki a remek ötlet, hogy összetrombitál néhány aktuálisan menő hip-hop illetve rock/metal zenekart, akik aztán párba állva szakítják le a hallgatóság arcát. Bár a két műfaj keresztezése nem új keletű gondolat (Anthrax feat. Public Enemy, Aerosmith vs. Run DMC ugyebár) egy ilyen válogatás mégis formabontónak számított 93-ban. A remek üzleti érzékkel megáldott Happy barátunk a kiadvánnyal nem csak szórakoztatni akar, hanem egyúttal némi piackutatást is végez, vizsgálandó, hogy mennyire harap rá a közízlés erre rap-metal cuccra. A számítása maradéktalanul bejön, az albumot mind a szakma, mind pedig a közönség imádja, a csúcson pörgő grunge számára pedig egy komoly figyelmeztetés, hogy bizony itt változások lesznek. A lemez Happy Walters saját Immortal Records nevű kiadójánál jön ki, ami olyan zenekarok keltetője, mint a Korn vagy az Incubus, így talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a válogatás a nu metal hype előszelének is tekinthető. A mai szemnek (és fülnek) is impozáns névsorban olyan arcok sorakoznak, mint a Slayer, Ice-T, Sonic Youth, Pearl Jam, Run DMC, Faith No More, Cypress Hill, Helmet, Biohazard (és még sorolhatnám záróráig), illetve a- Tool is szerepelt volna a RATM-el közösen, de a srácok nem voltak elégedettek a Can’t kill the revolution című dallal, így az végül nem került fel a lemezre, azonban egy demo minőségű felvétel ott figyel a youtube-on.
Voltak később is hasonló próbálkozások (pl. az ugyancsak remek Loud Rocks válogatás), de a Judgment Night színvonalát azóta sem sikerült überelni.
The Crow folytatások (1996 - )
A Holló első része szerencsére nem fér bele ebbe a válogatásba, és bár a jó zene kritériumának egyértelműen megfelel, a rossz filmek versenyében rajtvonalhoz sem állhat. Alex Proyas rendező és csapata olyan kreatív alázattal ültette át James ‘O Barr képregényét a vászonra, hogy az nem csupán Brandon Lee sajnálatos halála miatt vált kultikus darabbá.
A folytatások sajnos már korántsem hasonló mestermunkák, a minőségromlást jól dokumentálja az IMDB is, ahol a negyedik és ezidáig utolsó rész teljes 3 pontot tudhat magáénak (a Holló szerepében az erősen leárazott Edward Furlonggal). A második rész (City of Angels) még jó is lehetett volna, azonban a gyártó Miramax kivette a gyeplőt a The Cure házi rendezőjeként elhíresült Tim Pope kezéből, aki ezt követően egyszerűen kitagadta a végterméket a filmográfiából (mondjuk a zsigerien jófej Iggy Pop-ra egy gonosztevő szerepét osztani alapból elhibázott döntés). A negyedikhez hasonlóan a harmadik (The Crow - Salvation) részt sem láttam, és ez a 4.9-es IMDB pontszám fényében nem is fog változni, de bátorkodom ezúttal a közízlésre támaszkodva látatlanban is helyet adni neki ebben a válogatásban.
Ami a soundtracket illeti, az első Holló mintájára nem csak egy szimpla válogatást kapunk az alternatív rock/metal legmenőbb előadóinak közreműködésével, de egy csomó olyan különlegesség is helyet kap a korong(ok)on, amely minden valamire való zenerajongónál elindítja a fokozott nyálelválasztást (ez alól kivételt képez a 4. rész, ami annyira csóró, hogy ilyen úri huncutságra már nem futotta). A City of Angels olyan csemegéket kínál, mint a Hole Fleetwood Mac feldolgozása (Gold Dust Woman), a Rob Zombie által újragondolt diszkósláger (I’m your Boogie Man) vagy az elmaradhatatlan Joy Division cover (In a lonely place), ezúttal a Bush tolmácsolásában. O’ Barr egyébként hatalmas rajongó hírében áll, a zenekar zenéje állítólag nagyban hatott a képregények hangulatára (mármint a Joy Divisioné), de B-oldalakat, illetve sor albumokról lemaradt nótákat is kapunk szép számmal (pl. Deftones, Korn).
A Salvation már kicsit szűkmarkúbb ebben a tekintetben: egy Bob Dylan feldolgozásra még futja a Hole-tól, illetve a Static X a Ministry Burning Inside-ját dolgozza át, ám ezeken túl az album többnyire remixeket és alternatív verziókat tartalmaz, igaz a névsor így is elég impozáns (Rob Zombie, Danzig, Filter, Stabbing Westward, stb.)
Spawn (1997)
Todd McFarlane 1992-ben indította útjára a Spawn-t, miután otthagyta a Marvelt, ahol a Pókember rajzolójaként szerzett hírnevet. Az Ivadék hamar megtalálta a közönségét és a kora 90-es évek egyik legnépszerűbb független képregénye lett, dacára annak, hogy korántsem egy hagyományos szuperhős sztorival van dolgunk. A pokolra taszított CIA ügynök sztorijára persze Hollywood is hamar lecsapott, ám a 97-es mozi nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A készítők egyszerűen nem értették a történet lényegét és egy sablonos akciófilmmé butították a máskülönben komplex sztorit, amit csak tovább ront a szörnyű cgi, illetve a csapnivaló színészi játék. Spawn-t megformáló Michael Jai White gyenge mint a harmat, a rosszfiút alakító Martin Sheen az Austin Powers filmek Dr. Genyájának csinál konkurenciát, egyedül John Leguizamo próbál meg kihozni valamit Clown karakteréből, de a sok fingás meg egyéb gusztustalankodás között elveszik a figura valódi esszenciája, szóval végül egy áporodott Muppet Show lesz az egész, amiben rohadnak a bábok (az analógia megállja a helyét, ugyanis a rendező Mark A.Z. Dippé, a Spawn kivételével csak B listás gyerekfilmeket dirigált).
A zenei rendező azonban ugyan az a Happy Walters, aki a Judgment Night-al már egyszer bizonyított, és ezúttal is kiszorít egy olyan soundtracket, ami szépen lekapcsolható a filmről. A recept csak kicsit változik és a hip-hop sztárok helyett most az elektronikus színtér emblematikus előadói “párosodnak” a rockerekkel és metál arcokkal. Igazi win-win helyzet első ránézésre: mindkét térfél szurkolói kapnak egy fasza, különlegességektől hemzsegő válogatást, illetve az Immortal portfóliója is gazdagodik, Happy pedig megméri ismét, hogy mit bír el a piac. A lemez végül nem lett akkora durranás, mint annak idején a Judgment Night ami azt bizonyítja, hogy a hip-hophoz jobban illik a villanygitár, továbbá, hogy az elektronikával fűszerezett rock/metal csak egy szűkebb réteget hozott lázba, de egy befogadóbb zenerajongó számára van annyi jóság a korongon, amiből simán le lehet(ett) zavarni egy nyolcadikos osztálybulit. Érdekes, hogy itt most nem igazán a nagyvadak brillíroznak: a Metallica - DJ Spooky párosítás egy rutin remix, a Tom Morelloval tuningolt Prodigy már-már összecsapottnak hat, Mansonéknál meg szinte fel sem tűnik, hogy a Sneaker Pimps is belógott a stúdióba. Mondjuk a Slayer Atari Teenage Riot-al elkövetett digitális trash metalja, illetve, a Korn The Dust Brothers-el közös Kick the P.A. című dala elég ütős ( bár Bakersfield büszkeségei itt még nem voltak akkora szupersztárok, mint az egy évvel később megjelenő Follow the Leader kaszáját követően).
Sokkal izgalmasabb a valahogy (méltatlanul) mindig a másodvonalban tanyázó Stabbing Westward & Wink kollaboráció (Torn Apart), az acid house veterán 808 State és a britpop Mansun egymásra találása (Skin up Pin Up), de a savban feloldott Silverchair is abszolút működik (Spawn). Az éppen csúcson pörgő jungle/ drum 'n’ bass színtér is képviselteti magát, az akkoriban félistennek számító Goldie illetve Roni Size jóvoltából: előbbi Henry Rollins, utóbbi pedig a Soul Coughing alá pakolja a törteket.
Queen of the Damned (2002)
Míg az Interjú a vámpírral remekül elkapta az Anne Rice regények gótikus hangulatát,( amit még Tom Cruise-nak sem sikerült szétbarmolnia, sőt mondjuk csak ki: brillírozott), addig a Queen of the Damned inkább Hollywood pénztárosainak mohóságát szimbolizálja és így tulajdonképpen a felesleges folytatások iskolapéldája.
Két órába sűríteni Rice Lestat, a vámpír és a Kárhozottak királynője regényeinek cselekményét egy olyan nyereségvágyból elkövetett bűntett, ami még annak ellenére sem érdemel bocsánatot, hogy cserébe legalább kaptunk egy fasza film zene albumot a Korn-os Jonathan Davis jóvoltából. Igazodva a korszellemhez (2002-ben járunk ugyebár) a rock sztárrá avanzsált Lestat nu metalban utazik, ám annyi tisztesség azért volt a készítőkben, hogy nem bújtatták zsák nadrágba és piros baseball sapkát sem húztak a fejére. A mérsékelten karizmatikus Stuart Townsend alakította vámpír inkább az Orgy / Manson féle bazári goth fazont hozza, a dalokat pedig Jonathan Davis hangján adja elő, ami egy Korn rajongó-kedvelő számára totál hiteltelenné teszi a figurát. Davis hangja annyira jellegzetes, hogy bármennyire is igyekszik Townsend, annak csak egy irtó béna karaoke előadás lesz a vége. Ha viszont bölcsen háttal ülünk a tévének, úgy egyrészt nem látjuk, ahogy szarban forgatják Anne Rice vámpír univerzumát, másrészt belefülelhetünk Jonathan első szólóalbumába. A dolog érdekessége, hogy bizonyos jogi okokból kifolyólag frontemberük hangja csak a filmben hallható, a lemezverzióhoz pedig Davis néhány aktuálisan menő haverja énekelte fel a dalokat. Így ölthette magára a vámpír gúnyáját egy-egy dal erejéig David Draiman (Disturbed), Chester Bennington (R.I.P.), Marilyn Manson, Wayne Static (R.I.P.), és Jay Gordon (Orgy), amit olyan előadók sorlemezes dalai egészítettek ki, mint a Deftones, Tricky, a Papa Roach vagy a Static-X.
Bár a nu metal felett eljárt az idő, ezek a nóták alapvetően nem öregedtek rosszul, köszönhetően talán annak, hogy a Korn, illetve Jonathan Davis soha sem volt az a vidámkodós fajta és mindig volt a zenéjükben valami sötét zönge, ami nyakonöntve ezzel a déli gótikával elég jól működik 20 év elteltével is.
Biztos vagyok benne, hogy van még olyan "rossz film - jó zene", ami ide kívánkozik a listába, úgyhogy kommentelésre fel és igyatok sok vizet!
