Évekig ment a huzavona, hogy akkor most berongyolnak-e a házba az elefántok, vagy Fred Durst húzza még az időt, előttünk meg a mézesmadzagot. Aztán a múlt héten jött a hír, hogy Halloweenkor nem tököl tovább a jacksonville-i banda, itt a kedvenc kajájuk, vagyis na.... itt az új Limpp Bizkit album, ami a Still Sucks címet viseli!
A Limp Bizkitet vagy szeretik az emberek, vagy utálják, de a kettő között nem szokott átmenet lenni. Nálunk például az egész család szereti, annyira, hogy a gyereket régen a My Generationre altattam. Pont az a generáció vagyok, akinek a tini éveit iszonyatosan meghatározta a nu-metal. Mikor berobbant a csoki, akkor voltam tizenkettő. A két kedvenc műfajom a hip-hop és a metal volt keverve, így egyértelmű volt a siker az első pillanattól kezdve, noha már előtte is hallottam a zenekarról. Így nem csoda, hogy tűkön ülve vártam az új anyagot. Noha az évek alatt csepegtetett nekünk a banda ezt azt, de nem egy full albumot. Én imádtam a Lightz-ot és az Endess Slaughtert is, miközben a Ready To Go-ért is odavoltam. Wes Borland nem egyszer elmondta, hogy az anyag kész, csak Fred szövegeire várnak.... Ez érezhető a dalokon, mert az említett három dalocska stílusához hasonlít az album egy az egyben. Így biztosak lehetünk, hogy egy hosszabb folyamat lenyomata, aminek a zenei alapja tényleg régebbi. Na, de kinek ajánljuk az elmúlt tíz év lenyomatát?
Igazából, ha bírod Wes-éket és nyitott vagy nem pedig bekövült arc, aki csak a My Way-t és a Rollin-t akarja hallani, akkor pont neked! Ez a harminckét perces anyag egy előremutató, király cucc lett. Olvastam kommenteket, hogy lehetne tíz perccel hosszabb, de NEM! Ez a lemez így tökéletes ahogy van. Megmutatja, hogy hogyan is lehet élni egy olyan zenei közegben, ahol kimaxoltál mindent. Igen, a Bizkit zeneileg kimaxolta a nu-metalt, ha ezen a vonalon mozogtak volna csak, akkor önmaguk kópiái lettek volna, de az előremutató hozzáállás miatt szintet léptek. Oké, nem mondom a Thruth Part One stílusilag közelebb állt hozzám, én is azt csíptem jobban, de logikus volt, amit léptek a srácok.
Nekem az az érzésem, hogy a húzós riffek még mindig megvannak, de kicsit mégis a hip-hop ízt érzem előtérbe helyezve, amire rá lett pörgetve, egy kis poposabb, befogadhatóbb máz. Hangzás ügyileg továbbra sincsen semmi baj, mondjuk ezzel egy lemezükön se volt soha gond. A nyitó Out Of Style kicsit nekem a Gold Cobrát idézte, kellemes nosztalgia az első percben. Eszméletlen jól megvan írva a sampler ebben a dalban, amire jön a húzós dob groove, amit Dj Lethal színesít tovább. Így Wesnek marad tere, hogy hozza a megszokott riffeket, bemelegítse a terepet a Dirty Rotten Bizkit előtt. Ez a dal stílusilag hasonló az előzőhöz, bár a refrén sokkal dallamosabb, ami alatt olyan riffeket hallhatunk, mint a My Generation és a Hot Dog alatt anno. Fred nem egy igazán jó énekes, itt azonban mégis próbálkozik, ami nem is áll szarul neki. Apropó Mr. Durst.... Mindenki szívatja a hangja miatt őt is meg az egész zenekart. Álljunk meg egy percre, most random keress rá a YouTube-on egy 1999-es koncertre, majd egyre, mondjuk 2019-ből. Fred ugyanúgy előtudja adni a dalokat, a hangja egy fikarcnyit sem kopott, és ez nem azért van mert playbackelne. Odafigyel a hangjára, karbantartja, amit rengeteg előadó nem tesz meg. Ez marha becsülendő és emiatt élvezhetőek a koncertek továbbra is. Na, de haladjunk, mert a Dad Vibes egy hatalmas himnusz lesz, ez fix. Ennyi, nem is akarok többet írni róla, mert így se tudom kiverni a fejemből napok óta. A You Bring Out The Worst In Me című dalban vannak az egyik legjobb basszus futamok, és totál zsákutcába visz a dal. Kicsit olyan, mint anno a Walking Away. Kézhez kapsz egy tök lightos kezdést, aztán a refrénben leszakítják a fejedet. Olyan ordítást hallhatunk Fredtől, amire jó ideje nem volt példa, még akkor sem, ha ennek a hangnak egy része manipulált. Wes pedig nagyon kellemeset szólózik a dalban. Ez a dal simán származhat a már említett Lightz / Endless Slaughteres időkből. De biztos, hogy nem abból a korszakból való, mint a többi szerzemény. A Love The Hate egy Ministry albumon is megállná a helyét. Elsőre nem is akartam komolyan venni, hogy ez nem egy átvezető, hanem egy rendes dal. A Barnacle-ről meg elsőre azt hittem, hogy Sal Abruscato mondja a szöveg egy részét. Az egyik legkirobbanóbb, legenergikusabb, hipnotikusabb dal a lemezen. Abszolút favorit lett a harmadik dal mellett. A lemez végénél az Empty Hole akusztikus témája is simán megfogja az ember hallójáratait.
Na, akkor még egyszer. A Still Sucks egy iszonyat jól összerakott album, ami előremutat néhol poposabb elemeivel is. Wes Borland, szerintem még mindig korunk egyik legjobb gitárosa. Kicsit sok volt ez a tíz év, de reméljük, hogy a következő anyagra nem kell majd ennyit várni.
Béke, Szeretet, Metal
