Az elmúlt két évet érezem én is. összesen talán három koncerten voltam mióta beütött ez a vacak. Ráadásul a háromból kettő egy azon napra esett. Ebből kifolyólag alap volt, hogyha a Tankcsapda Miskolcon játszik, akkor akármi is történik ott a helyem, és megnézem, hogy mit alkot a harmincat is elhagyó debreceni zenekar.
A Tankcsapda az életemben meghatározó szerepet játszik, játszott. Nem tudom, hogy melyik állítás állja meg a helyét, de én pont akkor voltam fiatal, amikor mondhatni a csúcson voltak. Amikor mindenhonnan csak őket lehetett hallani, mindenki megőrült értük, egyszerűen tényleg nem mentek el mellettük az emberek. Mondjuk most sem megy el mellettük senki, mert vagy leköpik őket, vagy az egekig magasztalják. Jó pár éve nem voltam Tankcsapda koncerten, mert egyszerűen, amit 2009 óta tol a zenekar, az annyira nem nekem szól. Nincs ezzel baj, ettől függetlenül ugyanúgy ott vannak a kedvenc zenekaraim között. De miért is ne lennének? Azért mert egyszer nagyon bebasztam a sörtől, még most is szeretem. Nem felejtem el azt, amit anno adott, amit nyújtott akkor. Szerintem, manapság ez az, amit sokan elfelejtenek és ezért törnek pálcát a trió felett. Emiatt van az, hogy mindenki a férgeket várja újra. De ez hülyeség... Hogy várhatok valakitől ugyan olyat, mint amit huszonöt évvel ezelőtt csinált? Konkrétan én azt se tudnám elképzelni, hogy visszatérjen a hat évvel ezelőtti önpusztító énem. Na, mindegy. A lényeg, hogy december tizennyolcadikán a Fatal Error társaságában a miskolci Ady Művházba látogatott a három rohadék rockcsempész.
Nem tudtam, hogy mit várjak a Művháztól. Tapasztalatok alapján az ilyen bulik ritka szarul szólnak, és nem is az én világom annyira. Emlékszem a legjobban a PeCsában éltem a TCS bulikat, ott is inkább a szabadtereseket. Szóval kíváncsian vártam, hogy mit fog adni a helyszín, de előbb megnéztem a Fatal Errort. Akikről mindösszesen annyit tudtam, hogy játszottak abban a remek Magyar Televíziós műsorban, és az a dal, amit oda vittek, na az nem nekem való. Maroknyi közönség előtt közel a nyolc órához színpadra lépett a banda. Kényelmesen a tribünön leültem egy sörrel és vártam, hogy mit művelnek velem. Közel negyven percet játszottak a srácok és vegyes érzelmeim vannak. A koncert elején kicsit kásásan szóltak, de ez szépen helyre jött két három dal alatt. A színpadot tök jól belakják, beleélik magukat a zenélésbe, látszik rajtuk, hogy szeretik, amit csinálnak. Állandóan történik valami a színpadon, így mindig van hová nézni. A hangszerekkel a srácok jó barátságot ápolnak, és emiatt kellemes dallamok születnek. Ami nekem kicsit zavaró, hogy az énekes, Zsola kicsit megvan szeppenve néha, vagy lehet alapból ilyen a stílusa, de a dalok közti felkonf nekem kicsit olyan hangulatban telt, hogy "szarok vagyunk, de hallgassatok meg". Lehet csak nekem jött ez le, de amúgy meg nem igaz, mert ő is olyanokat énekelt, ordított, hogy meglepődtem frankón. Összességében a srácok lemezéért nem rohanok most azonnal a boltba, de amennyiben legközelebb is erre járnak megnézem őket, mert kellemesen lefoglaltak.
/Fotó: Gyikszi Papa/
Rövid átszerelés, közben mindenki beszerezi az aktuális sörét a büféből és kezdetét veheti amiért jöttünk. A színpadkép eléggé puritánra sikeredett, de egy kis Művház színpadára nem is lehet azt kipakolni, mint egy stadionba. Fejes dobcucca mellett hatalmas hangládák, amikben különböző színű lámpák villognak a zene ütemére, vagy ahogy a kis Fejes nyomkodja a fénypultban. Nem tudom, hogy mennyire van előzetesen ez leprogramozva, de nem is számít. Mire elkezdődött az intró már szép számmal megtelt a nézőtér is, és eléggé közel voltunk a teltházhoz is, ami nagyjából öt-hatszáz főt jelenthet. A színpadot a trió a Jönnek A Férgekkel foglalta el. Mondanom se kell, hogy ezzel olyan alapot adtak a hangulatnak, hogy nagyon ezt elrontani már nem lehetett. Nekem külön nagy örömet jelentett, hogy később a Mitől Legyen is előkerült. Persze, nekem is van favoritom, fintoroghatnék, hogy nem volt Kérdezz!, de ettől függetlenül viszonylag jól összefoglalta a zenekar munkásságát az este, habár a nagyobb hangsúly az ezredforduló utáni dalokon volt.
Ahogy körbenéztem a teremben, ez azonban teljesen érthető. Ma már nem az a közönség van egy Tankcsapda koncerten, mint ezelőtt tizenöt-húsz éve. Az akkori fiatalok felnőttek és sokan most a gyerekükkel jöttek el, de azért jócskán voltak fiatalok is, de nyilván nekik egy Mikor A Srác... totálisan mást jelent, mint nekem. Ahogy nekem totál mást jelent a Hatalom Nélküli Rend vagy a Szevasz Öcsém. A koncerten azonban azt veszi észre az ember amúgy, hogy ezektől a generációs különbségektől függetlenül is a Magzat A Méhben ugyanúgy megállja a helyét huszonhat év távlatából is, mint mondjuk a legújabb Nincsenek Szavak című dal.
Sokat változtam az elmúlt három évben. Tuti, hogyha három évvel ezelőtt lettem volna egy ilyen koncerten, akkor most köpnék, hogy mi a francnak kell egy Számolj Vissza vagy egy Alföldi Gyerek című dalt eljátszani. Most sem szeretem ezeket a dalokat, mert nem nekem szólnak, de be kell látnom, hogy egy dolog az állandó, a változás. A teremben körbe nézve pedig azt látja az ember, hogy kell is a változás. Kell az, hogy legyenek rock ikonjaink, akikkel tudunk nosztalgiázni, de közben megújulni is megtudunk. Lássuk be, Johnny kikecmergett a mocsokból, felöltözött, és dolgozik, becsületes életet él. Nincs ezzel semmi baj, csak tudni kell helyén kezelni a dolgot, amit egy dühös, a tini éveit követelő rajongó nem fog megérteni.
Köpni fognak az undergroundos ismerősök, de a Tankcsapdára szükségünk van. Kell, mert valakivel vissza kell nyúlni a gyökereinkhez, és kell valaki, aki megmutatja, hogy lehet előre felé is nézni nem csak hátra, a múltba révedni. Kell valaki, aki - miközben köpnek is rá - kitapos egy ösvényt sok-sok zenekar előtt. Ezt azért érdemes észben tartani....
Béke, Szeretet, Metal
