Régen mindig foglalkoztatott, hogy mitől olyan más egy-egy vidéki klub buli, mint a fővárosi koncertek. Hiszen lehet valami jobb, hogyha nem olyan jó a technikai háttér? Mennyire tud bepörögni egy már ismert, befutott zenekar, ha nem háromezer, hanem “csak” ötszáz embernek játszik. Ez volt a fő motívuma annak, amiért december 14-én, Miskolcon ellátogattam a Tankcsapda koncertjére.
Rögtön az elején szögezzük le, hogy harminc évnyi fővárosi élettel a hátam mögött van tapasztalatom, hogy milyen a budapesti élet. Éppen ebből lett elegem, amikor is négy éve Miskolcra költöztünk a családdal. Egyetlen hátránya a nyugisabb életnek, hogy nincs annyi koncert, de valamit valamiért, ha az ember nagyon meg akar nézni valamit, megoldja a dolgokat. A Tankcsapda az Ady Művházban játszott a Bypass Of Anger társaságában, akikről sikerült lemaradni. Év végi hajtás van, nincs mit tenni. Ellenben a Tankcsapda a kis művházat koppra rakta, délután kikerült a telházas tábla, így azért lehetett tudni, hogy nem fogunk lézengeni. Utoljára két éve láttam itt a zenekart, így volt egy viszonyítási alapom, hogy mit tud egy ilyen helyszínen hazánk legnépszerűbb rock triója. Igen, a Tankcsapda még mindig a legnépszerűbb magyar zenekar, akármennyire is érzem azt, hogy az elmúlt tizenöt év egyáltalán nem nekem szól. Szerintem, ez amíg Lukács bírja nem is fog változni.
Előzetesen nézegettem a setlistet, hogy mire számítsak, és legnagyobb meglepetésemre, három dalon kívül teljesen szimpatikus számokat hallottam. Mivel a ruhatár nem képes ötszáz ember kabátjának a tárolására így gondoltam életemben először egy legendás helyről, a keverő mellől nézem végig az estét. A srácok nem restek és huszonegy dalt játszanak minden este, ami azért két órányi programot jelent. A színpadképet nagyon jól kitalálák, ugyanis négy darab gitárládát ábrázoló, szimuláló ledfal van a színpadon, amin koncert közben megy a vetítés, a tetején pedig egy-egy Tanker-es erősítő. Tök jól néz ki. A bulikat a Világ Posztol című kislemez dallal nyitják, ami tőlem távol áll és ahogy hallottam a hangmérnöknek sem volt a kedvence, ugyanis borzasztóan szólt a dal. És itt jön az este első buktatója, a hangmérnök. A zenekar, Lukács imádja ezt a helyet, többször is kiemelte, hogy az Ady művház mennyire fontos, meghatározó hely neki, ahogy Miskolc is. Ellenben a hangosítós úriember, biztos nem szerette, mert nagyon kevés dal volt, ami meg is tudott szólalni. A lábdob -basszus folyamatosan elnyomott valamit. Lukács elmondta az est folyamán, hogy csúnyán megfázott, így segítsünk neki az éneklésben, nem tudom, hogy emiatt volt-e túlvezérelve a hangja, de egy-egy dal között fülelni kellett nagyon, hogy mire is gondol a költő? Azért tudom, hogy itt a hanggal foglalkozó személy a felelős, mert a két évvel ezelőtti koncerten nem volt ennyire jó dalok, ellenben sokkal patentabban szólt az egész este. De elindulnak a klasszikus dalok, Fiúk Ölébe a Lányok, ahol elkezdenek az emberek is már jobban mozogni. Szomorúan állapítottam meg, hogy ezen a koncerten minden férfi magasabb, mint én, de megnyugtatott a tudat, hogy amikor nem láttam a színpadot mert éppen elém keveredtek, akkor sem maradok le semmiről, hiszen a telefonok képernyőin keresztül mindent láttam!
Az est igazi öröme számomra. Az Utca Túloldalán, A Holnapot Éljem Túl, 3 Grácia, A Kísérlet Száma és a California Über Alles hozta el. Tökéletes vegyesfelvágott más-más korszakokból, remek dalok. Amiket még tökre lehet élvezni is, ha az ember el tud vonatkoztatni attól, amit lemezen hall. Ezek mellett előkerült félig akusztikusan a Félre A Tréfát is, ami egy kellemes színfolt volt, noha én bírtam volna, ha csak akusztikusan adják elő, mint ahogy bónusz dalként is hallható volt anno a CD-n. Fejes játékával kimondottan baj nem volt, a pergő dobjának van nagyon furcsa hangja. Eltűnt belőle az telt, szép karakter, sokkal inkább bong, miközben megüti. Amúgy aki figyelte az láthatta, hogy az Adjon Az Ég alatt úgy gondolta, hogy elkezdi gyakorolni, hogy kell dobverőt cserélni szám közben. Az elején azt hittem, csak törik a dobverő vagy kicsúszik a kezéből, de aztán láttam, hogy szépen elkezd egyre több, egyre magasabbra, egyre ívesebben szállni. Lukács remekül kommunikál még mindig a közönséggel, harmincöt év után sem unta meg a dolgot, így két dal között is érdemes figyelni. Elmondta a szokásos dolgokat, de mégis csak lehet valami abban, amit mond, hiszen tuti, hogy eszméletlen energia szabadul fel benne, amikor a Mennyország Touristot és az Örökké Tartot a közönség hangosabban énekli, mint Ő maga.
Összességében nem volt ez rossz este még akkor sem, ha sok hátráltató tényező volt. A dalok kárpótoltak mindenért és remélem, hogy jövőre újra felénk kanyarodik a három debreceni és jobb hangzással, egészséges torokkal csípem el őket.
A nyitókép nem a helyszínen készült.
