Matt Pike a stoner/doom/sludge vonalon egyszerűen megkerülhetetlen. A csávó szinte csak legendás zenekarokban játszik, lásd High On Fire és Sleep például. A színpadon félpucéran gitározgató és ordító-éneklő Matt Pike most megmutatta, hogy mit is tud önállóan, illetve a közeli barátokkal. Így született meg a Pike vs The Automaton, Pike első szóló lemeze.

Számomra meglepő dolog, hogy a harmincegy éve a pályán lévő Mattnek ez az első szóló lemeze. Azért lássuk be, hogy a csávó mögött van bőven anyag, hiszen 1991 nem ma volt, amikor kijöttek a Sleep debütáló anyagával. A  Volume One azóta legalább olyan legendás lett, mint maga Matt vagy Al Cisneros, aki egyebek mellett például az Omot is megcsinálta, ami szintén egy legendás banda. Mi lehetett ott a kilencvenes évek elején a levegőben, amitől ez a két ember találkozott, és olyat alkottak egyből, amire három évtized után is tátott szájjal emlékezünk.

Amúgy érdekes dolog ez a kilencvenes évek eleje, mert ott születtek az igazi legendás albumok/zenekarok. (Oké, tudom a Metallica első négy albuma a jó csak, a többi fos) De visszakanyarodva Pike bácsihoz. Pakolt le rendesen az asztalra, mind a Sleep, mind a High On Fire színeiben. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb összeül az olyan spanokkal, mint például a Mastodon soraiból is ismert Brent Hinds. Gondolom a karantén szintén közrejátszott, hogyha már nincs turné, akkor megcsinálja ezt a lemezt. Kicsit félve álltam neki az anyagnak, mert nem tudtam, hogy milyen íz fog dominálni a lemezen. Az első hallgatás után egyértelművé vált, hogy ez egy hamisítatlan Matt Pike életmű. Van benne minden. Az őrült HC punkos témától elkezdve, a doomos elszálláson keresztül, az intenzív groove-okig, az őrült tekerős szólókon át egészen a lírai szerzeményig, minden. Az egy órás lemez a maga tíz dalával igazi utaztatós anyag, ez már az első hallgatás alapján lejött. A lemez amúgy, viszonylag korlátozott számban (5500 db vinyl készült öt verzióban) elérhető, és perpillanat, amikor a cikket írom, egyik hazai webáruházban sem találtam meg. Így, ha úgy érzed, hogy szeretnéd ezt az anyagot birtokolni IDE kell kattintanod.

Az albumot nyitó Abusive egy tökéletes Pike remekmű, amelyik bármelyik High On Fire lemezen megállná a helyét. Szerencsémre, inkább ezek a tételek vannak túlsúlyban a lemezen. Amúgy annyi a különbség, hogy itt nem őrülten teker végig az öreg goblin, hanem belerak egy olyan fogós refrént, amit így legelső dalba belerakni egyszerűen pofátlanság. Miért? Mert annyira a füledben marad, hogy nem tudsz mit csinálni, ha végig pörgött az album, ezt a dalt (is) újra meg kell hallgatni, mert zseniális. A Throat Cobra a maga elmebeteg szólójával egyetemben, egyértelműen a már említett High On Fire munkásság fáklyáját viszi tovább, amire ráépül Pike elmebeteg orgánuma. Van itt fejhangú ordítás és igazi gége alól jövő, öblös rekesztés, amitől egyszerűen elalélunk. Így rögtön az elején két ilyen dallal nyitni, azért nem semmi dolog. Ilyenkor van az, hogy hevesen nyomogatod a rendelés gombot a webshopban. A Trapped In A Midcave már egy lassabb, groove-osabb, elszálósabb darab, amiben azért megmutatkozik a gitáros virtus és kapunk egy igen ízes szólót amit egy nagyon izmos duplázással támogatnak meg a dobok mögül. Érdekes, hogy a dal nyolc perc hosszú és az első három percben egyáltalán nincs ének, szóval tényleg úgy mond a tipikus doom/groove/stoner elszállásra lehet itt készülni, ahol a soundnak sokkal nagyobb ereje van, mint a mondanivalónak.

Az Epoxia nevű átvezetőt hagyjuk is, éppen ezért lesz csak 95%-os a lemez. Totál felesleges, tuti egy betépett pillanat ihlette, hogy itt maradjon. Ellenben utána jön a lemez egyetlen akusztikus szerzeménye a Land. Az elmúlást feldolgozó dal annyira magával ragad, annyira megbabonáz, hogy az első pillanattól kezdve szerelem szövődött közöttünk. Annyi minden van benne, hogy azt leírni sem lehet egyszerűen hallgassátok és figyeljétek a sok kis ízes hangot. Miután kellően megpihentünk, jöhetnek a szokásos agymenős témák. Alien Slut Mum torzított gitárok, ostorcsapkodás, acélos hangok és az ember lemegy hídba. Az egyik marha érdekes tételről így a lemez vége felé haladva már a neve is sokat mond Acid test Zone. Nos, itt nem valami elszállós húszperces Dopesmokerre kell számítani, sokkal inkább egy atom gyors, három perces Napalm Death-es gyilkolásra. Torzított ének, ultra brutál tempójú dob, kegyetlen gyors lábdob, és "azt sem tudom merre van az egyenes" sebességű riffek. Azért a lemez végével a Sleep fanoknak is kedvez Matt bácsi, és kihozott egy több, mint tíz perces dalt, ami egy tökéletes tisztelgés a korábbi munkái előtt.

Összességében ez a lemez Matt Pike életét dolgozza fel, egy az egyben. Olyan, mint egy jól bevált húsleves. Ismered a hozzávalókat, tudod pontosan, hogy kell fűszerezni, és azt is, hogy az öreg (nagyi) csinálja a legjobban. Nem ér meglepetés, tudod pontosan, hogy mire számíts még is élvezettel ülsz le és fogyasztod el a levest. És a francba is, marha jól esik egy ilyen leves. Matt Pike most eltolja a madbike-ot (szar vicc, sorry) és írja tovább a faszányos kis riffeket, mi meg a barlangunkban, a szobákban a monitor fényénél hallgatjuk a riffjeit.

Béke, Szeretet, Metal!