Miközben azt érezzük, hogy a világ összeomlik, romokban áll, eközben más országokban zajlik a zenei élet és olyan anyagok jelennek meg, amikről fontos, hogy beszéljünk. A svéd Firebreather szintén egy ilyen zenekar, akik a káosz közepén hozták ki legújabb albumukat, ami a Dwell In The Fog címre hallgat.
Nem vágod mi az a Firebreather? Mondjuk úgy, hogy a Monolord és a Mastodon szerelemgyereke. A RidingEasy felkaroltjai közé tartozik a zenekar; ez már alapjáraton sokat elmond annak, akik a stoner-doom vonalon mozognak. Ehhez a kiadóhoz tartozik a szintén svéd Monolord is, akik 2014-ben forgatták fel a doom világot az Empress Rising albumukkal, illetve dalukkal. A szintén trió formációban alkotó Firebreather nem lett egyből kultikus, legendás zenekar. Az előző albumukkal az Under a Blood Moonnal nem igazán tudtam megbarátkozni korábban, de úgy érzem, hogy most majd teszek még egy próbát vele. A zenekar harmadik lemeze - ami most jelent meg -, a Dwell In The Fog azonban elsőre megtalált magának.
Az űrben levegő polipcsápokkal rendelkező sziámi lót ábrázoló borító egyszerre taszít és nem ereszt. Valamiért nyugtalanságot kelt bennem, de mégsem tudom levenni róla a szemem. Felkavar, érzelmeket kelt, amit iszonyatosan régóta nem éreztem már egy albumborítónál sem. Mindig azzal kezdem az ismerkedést egy-egy albummal, hogy előbb nézegetem a borítót, és ezek után kíváncsian nyomtam a lejátszásra, hogy vajon most mit fogok kapni. A hat dal a maga harminckilenc percével egyszerűen hibátlan. Nincs mit tenni...mostanában csak ilyen lemezekbe futok bele. Nem, a zenekar nem találja fel a spanyol viaszt. Nem lesznek azok az arcok, akik megváltják a szar helyzetbe került világot. De azok a srácok lesznek, akik, ha felénk járnak, akkor kötelező lesz őket támogatnom a jelenlétemmel. Amúgy ezzel a hosszúsággal marha jól eltalálták az arányokat. A lemez egy percig sem lesz unalmas, noha azon az ösvényen halad, amit már a Monolord jó pár éve kitaposott.
A dalok átlagos hossza hat perc körül mozog. A nyitó Kiss Of Your Blade számomra egy hatalmas nyitány. Jellegzetes dobok, amiket akár Brann Dailor is játszhatna. Erre épül rá az a vészjósló riff. Majd egy ritmustöréssel elindul az ének, ami öblösen ránk rakódik folyamatosan. Nem igazán vagyok a sűrű dobolás híve, de ebben a dalban a srácok olyan megoldásokkal rukkolnak elő, amit nem lehet nem imádni. Ahogy halad a dal úgy érzed meg a sludge-os Crowbar ízt is, ami főleg az ének területén mutatkozik meg, noha nem annyira karcosan, mint ahogy azt Kirk bácsi csinálja. A virgázós szóló nekem annyira nem szívügyem, de az utána jövő tonnás riff, amire ránehezedik a tamos dobtéma, hogy vissza tudjon jönni a verse, az valami hatalmas. Ha más témából nem állna a dal csak ennyiből akkor is imádnám! Nem szeretem ellenben amikor egy album címe az egyik dal címe is. Egyszer volt, hogy még amikor játszottak a rádiók rockzenét, valaki betelefonált és a következőt mondta" A Black Sabbath-tól szeretném kérni az első Black Sabbath albumról a Black Sabbath című dalt." Utána ez szállóige volt a baráti társaságunkban. Ezért sem szeretem, amikor egy dalnak és albumnak ugyanaz a címe, de mindegy, ez lehet csak nálam ilyen hülye berögződés. A Dwell In The Fog lágy kezdése akár egy Yob albumon is megállná a helyét. De természetesen nem kell aggódni, hiszen pár másodperc után kapunk egy olyan torz riffet a nyakunkba, hogy azt még a dal vége felé is emlegetni fogjuk. Amúgy érdekes, hogy a svédeknél most nagyon megy ez a doomos vonal, mondjuk nem sajnálom. Pláne ez a Crowbar típusú ének nagyon közel áll hozzám. De az a jó tényleg az egészben, hogy nem a kopizást érzi az ember, hanem a hatást. A harmadik dal a Weather The Storm címet viseli, ami egy az egyben korai Mastodon íz. Az album amúgy legrövidebb daláról beszélünk. Ami egy jó kis reverbes, lágy témával indul, amire jön egy olyan dobos téma és torzított gitár ismét, ami nekem egy az egyben a Leviathanos időket idézi. A riffméter kiakad és én katapultálok a kozmoszba és élvezem a dalt.
Nem tudom leírni, hogy mennyire szüksége van a világnak ilyen kaliberű dalokra, mennyire fontos, hogy ne csak a túlcsiszolt stúdiós soundot halljuk, hanem ezt is, ahol érzed, hogy játszik egy zenekar, nem pedig csak húzogatják a sávokat jobbra-balra. A Sorrow című szerzeménynek van egy kis keleties, "Egyiptomos" beütése, főleg a csörgő dobbal az elején és a hangsúlyos tamokkal. Így megfigyelve a dob és a gitár valami eszméletlen tökös módon tud együtt lélegezni. Ritka az ilyen harmónia egy-egy zenekarnál. Tökéletesen érzik, hogy hova, mit kell pakolni, de ez jó eséllyel a trió felállásnak is az egyik előnye. Jobban együtt kell lenni, nem lehet mismásolni, hanem itt meg kell csinálni. Még akkor is, ha egy stúdiós anyagról beszélünk, ahol azért lehetne csalni. De akkor meg nem lenne meg ez a hangulat. Ez az a dal, amiben nem a legnagyobb riffek jelennek meg. Ettől függetlenül hála a dobtémáknak iszonyatosan el lehet adni. Jobban csinálják amúgy, mint Ördög Nóri és a Spar árzabáló. A dalokról elmondható, hogy szinte az összes ugyanarra a sémára épül fel. Tamos téma lágy gitárral, majd berobban egy riff és arra az ének. Ettől függetlenül nagyon élvezetesek, mert mindegyikben van valami egyedi, valami olyan, amitől hanyat vágom magam.
Amíg a Riding Easy ilyen zenekarokkal rukkol elő, ilyen albumokat hoz nekünk, addig tuti, hogy lesz a kiadónak munkája, mi meg el leszünk látva jó időre minőségi stoner-doom anyagokkal. Sok ilyet szeretnék még hallani. Szokták mondani, hogy a harmadik album a vízválasztó egy zenekar életében. Vagy innentől lesz rohadt jó egy banda, vagy innen megy a levesbe. A jobbik esett meg, előtte is jó volt és ezután is az marad (lásd Metallica). A Firebreather egyértelműen nagyon nagyot lépett előre és bízom benne, hogy marad is ez a minőség.
Béke, Szeretet, Metal
