Bajban voltam az új Amorphis lemez kritikájával. Nem utólag, inkább előre féltem. A Circle vagy a Red Cloud magától értetődő zsenisége mellett a legutóbbi, 2018-as Queen Of Time lemezzel nagyon sok bajom volt. Leginkább, hogy feleslegesen hosszú lett - főleg a belehelyezett ötletesség függvényében. Unalmas és hosszadalmas volt. Emiatt tartottam, hogy az új anyag is lagymatag lesz. Kicsit ezt is húzta alá a Moon kislemez kihozatala is, ami ugyan fasza, de semmi kockázatot nem vállal.

Viszont az nulladik perctől felszedve az új lemez fonalát egész más képet mutat a Moon is. De kezdjük az elején.
Marcona death metalos hörgéssel gazdagon szántott futamokkal indít a lemez a Northwards-zal, dallamos kiállásokkal, így adja meg az kezdőlökést az On The Dark Waters-nek és a The Moon-nak. Ezt a két tételt már tandemben megismerhettük, jól is működnek együtt, a lemez első nagyobb csúcspontját hozzák. Ismerős témák sorakoznak, mégsem mondanám önismétlésnek, inkább önazonosságnak. 
Második csúcsig viszont többet kell várjunk, de megéri. A Windmane-nel a tempót visszavesszük és kicsit progosabb, merészebb etap jön vonósokkal, nagyzenekari megoldásokkal Hammond orgoma szőnyegekkel és természetesen vagány gitár szólókkal.

A When The Gods Came-Seven Roads-War környékére hozza a lemez az igazi csúcsot. Erős és top dalok, instant klasszikus Amorphis nóták, egyetlen apróság, hogy talán a dalok sorrendjét tekintve a címadó Halónak kellene a topnak lennie, de valahogy nálam ez nem oda fut ki. A tételek sorrendjével én talán még kavartam volna, úgy jobban kiadta volna az ívét a lemeznek, de legyen ez az én legnagyobb bajom.
Az album lekerekítése viszont szinte tökéletesre sikerült a My Name Is Night dallal, ami finoman és lágyan kíséri le hallgató fülét az majd' egy órányi játékidőről. A nagyzenekari betétek és a csipetnyi női vokál is sokat dob az élményen, ne is felejtsük el megemlíteni Petronella Nettermalm nevét (aki amúgy a svéd Paatos progrock bandában is tolja).

Ami külön kiemelendő és nagyon jó volt hallgatni, hogy ugyan 2022-t írunk, a finn mesterek nem felejtették el, hogy honnan indultak. Rengeteg apró kikacsintás van a korábbi, már-már szinte kövületnek számító lemezeik irányába. Elegy, Tuonela, Thousand Lakes albumok jegyei mind-mind felfedezhetőek a Halo dalai között - és milyen jó is ilyenkor felpattintani ezeket a régi klasszikus albumokat - így lesz teljes az élmény...

Szóval az ijedség úgy tűnik alaptalan volt, a Queen of Time egy kicsi megingás volt az újkori Amorphis lemezek között. A 14.(!) Amorphis lemez hozta, amiért imádjuk őket. Nagyjából ötcsillagos lemez ez. Nincs itt nagy hiba, kérem.