Korábban már lelkendeztem itt a blogon a King’s X ről az Albumsimogatóban és most ismét lángra lobbant a lelkesedésem, hiszen a 2008-as XV után végre kanyarban az új lemez, ám addig is a banda egyharmada egy pompás szólólemezzel melegít.

Ty Tabor saját dolgait nehéz leválasztani az anyabandáról, annál is inkább, mert munkamániás emberünk meglehetősen emblematikus stílussal bír, mind az ének, mind pedig a zenei témák tekintetében. A Shades esetében sem bírt kibújni a bőréből, ami kvázi egy King’s X light lemezt eredményezett, de nincs is ezzel semmi gond, sőt mi több engem teljesen felcsigázott: ha ilyen klassz dalok kerültek erre a lemezre, vajon mi várható a Pinnick-Tabor-Gaskill triótól az új korongon?

A light jelző egyébként nem jelent holmi “felpuhulást”, Ty gitárja továbbra is mennydörög rendesen, szóval erősen ajánlott egy kis extra hangerővel turbózni az élményt, akkor még könnyebben adja meg magát a lemez, bár a tapadós Beatles-vokálok alapból kedveznek a befogadhatóságnak. 

A korábbi Tabor projektekhez mérten (The Jelly Jam, Platypus) a Shades kevésbé a prog rock, sokkal inkább az alternatív rock/metal felől támad, ami a 90-es éveket idéző “analóg” megszólalással felvértezve sem válik erőltetett múltidézéssé. Az egész album önerőből készült Ty saját Alien Beans fantázianevű stúdiójában és véleményem szerint ez a DIY hozzáállás a titka annak a hangzásnak amit anno a grunge bandák is több-kevesebb sikerrel szintetizáltak. Bár emberünk rendre beavatja a nagyérdeműt, hogy éppen milyen gitárokat vagy erősítőt használ, az már nem szerepel a bookletben, hogy lelkes rádió-szakkörös módjára rögtön forrasztópákát ragad és minden cuccát szépen átépíti. Szóval van titkos recept meg nincs is, de hallgatói szempontból amúgy is másodlagos, ha a penge megszólaláshoz nem társulnak jó nóták.

A Shades azonban ebből a szempontból is szépen teljesít, és bár nincsenek nagy megfejtések én speciel naphosszat el tudnám hallgatni ezt a szétriffelt, egyszemélyes Beatles-t. A Shallow vagy a Your Fantasy bármelyik King’s X lemeznek jól állna, tényleg csak Dug Pinnick mennydörgő basszusgitárja hiányzik, de ugyan úgy igaz ez a nagyívű Sister Genocide-ra, vagy a sodró Insane-re. Azonban a többi, elsőre ártalmatlannak tűnő szerzemény is szépen alattomosan berágja magát a tudatalattiba, én például ma reggel azon kaptam magam, hogy a Come Home-ot dúdolgatom fogkefével az arcomban, de a Best Day in a While is tározódik már, csak hogy a zuhanyzáshoz is legyen némi muníció.

A King’s X tagok már többször bizonyították, hogy az egyéni produktumok is bőven megállják a helyüket és ebből a szempontból a  Shades sem kivétel, ugyanakkor - bármennyire is kellemesek ezek a szóló cuccok - rajongói szemszögből nézve ez is csak időhúzás, szóval köszönjük szépen, de most már jöhet az a nagylemez.