A 2000-es évek második felére kis hazánkban is kiemelt érdeklődés kezdte övezni a különböző “post” zenéket, így a műfaj mecénásai válaszolva a növekvő igényekre lankadatlan lelkesedéssel csábították hozzánk a kisebb-nagyobb post-rock és/vagy post metal zenekarokat. Kis túlzással, ha eldobtál egy kavicsot az egy Red Sparowes vagy Pelican koncerten esett le, ami örvendetes módon a vékonyka hazai post-rock színtérnek is (pl. Pozvakowski, Képzelt Város) kedvezett, szaporítva a fellépési lehetőségek számát.
Szorgos koncertlátogatóként jómagam is éltem a lehetőségekkel, így munkás éveim hajnalán fizetésem érezhető hányadával támogattam a globális post-rock/metal színteret, bár a nagy merítésben volt azért néhány mellényúlás. Főleg az instrumentális vonal kétesélyes, ott ugyanis könnyen öncélúvá válik a produkció és a sok elszállás közepette hamar egy nagyon tágas liftben találhatja magát a gyanútlan hallgató.
Bevallom, hogy bizony volt olyan koncert, amelyiken el is bóbiskoltam (széket tenni egy Ólafur Arnalds koncertre hatalmas felelőtlenség), de írjuk ezt inkább az érzelmi felkészületlenségem rovására, semmint az előadás minőségének számlájára. Az hamar kiderült, hogy inkább a morcosabb, riffelgetős zenekarok hoznak lázba, így a Russian Circles elég könnyen utat talált a hallójárataimba, köszönhetően a Station lemezük letaglózó hangorkánjának. 2011-ben aztán volt szerencsém élőben is látni őket az A38 tetőteraszán, ahol az intim környezet (minimál színpad, maroknyi közönség, maximális hangerő) méginkább kidomborította a zenekar erényeit, továbbá akkor gyújtottam rá utoljára, így az a buli számomra duplán emlékezetes.
Most, hogy az eredeti dátumhoz mérten két év csúszással végül hozzánk is elért a Blood Year turné nem kellett sokat győzködni magam, hogy felvegyem az eseményt az idei koncertnaptárba és bár úgy rémlik, hogy az eredeti tervek szerint a Dürerben lett volna a buli a Torche társaságában, sem az új helyszín (Akvárium), sem pedig a friss support (Helms Alee) nem törte meg a lelkesedésemet.
A Helms Alee valahol a Melvins meg a Neurosis keresztmetszetén pusztít és előzenekarosdi ide vagy oda, rendesen odatették magukat. A kezdetben kásás hangzást ravasz módon nem kevés brutalitással ellensúlyozták: a hölgyekből álló ritmusszekció rendesen betonozott a Ben Verellen (ex-Harkonen) keltette zajfal alá, különösen Hozoji Matheson-Margulli dobos játéka tetszett, aki nem csak a cinrepesztő erőt hozta, de a páratlan ritmusok mellett énekesi poszton is szépen teljesített, szóval multitaskingból jeles. A buli előtt igyekeztem kicsit ismerkedni a zenéjükkel, így az egészen friss Keep This Be the Way című lemezük és az aktuális koncertélmény fényében érdemes lesz jobban elmélyülnöm a diszkográfiájukban.
A kötelező szünet és némi technikai intermezzo után (Mike Sullivan gitáros vagy háromszor cserélt fejet), végre színpadra lépett a Russian Circles és bár a Helms Alee alatt is szépen volt közönség, az Akvárium KisHall-ja érzésem szerint most elérte kapacitását ( 700-as a terem). A két éves késés után a 20 perc extra barkács már nem is igazán számított, főleg, hogy a közönség türelmét egy igencsak izmos kezdéssel hálálta meg a trio. Az Airluck nem csak a Blood Year-t röffenti be, de tökéletes koncertindító nóta is egyben és olyannyira klasszicizálódott nálam a megjelenés óta, hogy először agyban a Station lemezre soroltam (furcsálltam is, hogy miért a ráadással indítanak). A Harper Lewissal viszont már nem tévedtem és ha még a Youngblood-ot is odacsapták volna az elejére (helyette volt egy nagyon brutális Afrika a Guidance lemezről), akkor én kb. kész is vagyok estére, lehet hazamenni, nem lesz hiányérzet.
Lemezbemutatóhoz illő módon a legtöbb nóta (számszerint három) a Blood Year-ről szólt, és bár a már-már black metalba hajló személyes favorit Milano kimaradt a repertoárból, a best of program nem hagyott szomorkodni. Apropó black metal, a gyülekező alatt volt egy felismerésem arról, hogy miért is működik annyira a Russian Circles: a kötelező Neurosis meg Cult of Lunába öltözött törzsközönség mellett feltüntek a Burzum és Cannibal Corpse poló tulajdonosok is, ami nyilván annak köszönhető, hogy a RS rengeteg stílust szintetizál, azonban az instrumentális felállással ügyesen elkerülik, hogy holmi ének bármelyik térfélre lökje őket, így “csak” az a brutális hangmassza marad, amiben minden keményzene kedvelő örömét lelheti (az elvetemült blackkerek esetleg rádúdolhatják a bajszuk alatt, hogy “freezing moon”).
Ezen az estén végül nem szabadultam meg további káros szenvedélyektől (bár nem vettem lemezt a merch-shopban, hoppá!!) ellenben érzem azt a kellemes feszülést nyaktájékon, amit már nagyon régóta nem éreztem…
FOTÓK: SOMOGYI LAJOS, BANDS THROUGH THE LENS. további képek ITT.
