Nem emlékszem, melyik volt az első alkalom, csak azt tudom, hogy jó volt. A Russian Circles nyomokban olyan, mint amilyen a heroin is lehet. Kipróbálod, nagyot üt, aztán ezt az élményt kutatod, de nem lesz mégegyszer akkora durranás. Pár éve Hollandiában a Sleep koncert másnapján, lementünk a Sumac miatt egy klubba, a R.S. előzenekara volt. Ha Aaron Turner után kell néznem bárkit is, az már halott ügy, de mégis nagyot mentek Sullivanék vagy csak jó drogokat vettem be, ez máig nem tisztázott. Tavaly az Akváriumos koncertet a feléig bírtam, feladtam. Úgy tűnt, már sosem érzem azt, mint első alkalommal, de erre aztán betyár módon rácáfolt a Chicagói trió.
Nem jártam még az új Dürer Kert még újabb nagytermében, de a kicsit teszteltem már többször is, és remekül vizsgázott mind a terem, mind a tér, amibe bele illesztették az új klubot. Ha közel lenne, szívesen lógnék ott egész nyáron, így néha még a koncertekre is nehezemre esik meglódulni a távolság miatt. A koncert napján viszont égtem a vágytól, hogy végre súlyosabb zenét halljak élőben, és ezen még az sem változtatott, hogy ahogy közeledett az este, szépen kifalsult mindenki. Nekiindultam életem első magányosan töltött klub koncertjének.
Az estet indító belga Crouch jókor volt jó helyen, mert a súly igényemnek tökéletes előétel volt. Precízen játszották az általam sosem halott dalaikat, sok kedvencem érezhető hatása visszaköszönt a programjuk alatt, de az ex-Wiegedood tagoktól nem is vártam mást. Ami leginkább feltűnt, az a nagyterem remek hangrendszere és akkusztikája. Annyi béna és még bénább klub, koncertterem van itthon jelenleg, hogy felüdülés volt végre profi körülmények között élő zenét hallgatni. És ha ezt lehet még tovább fokozni, akkor azt a Russian Circles megtette.
A szárazjégbe és lassan védjegyükké váló narancssárgás színbe burkolózó színpadon felsejlő trió belekezdett a Stationbe, én pedig 75 perc erejéig ledobtam minden terhem, teljesen megszűnt a külvilág. A zene, a fények, és a tiszta, erőteljes hangzás olyan erős hatással voltak rám és a termet tisztességgel megtöltő publikumra, hogy az tényleg nagyon ritka.
A legtöbb esetben a setlist miatt vérzett el nálam a banda, de erre a turnéra olyan kiváló dal csokrot sikerült összerakni, hogy az senkiben sem hagyhatott hiányérzetet. Harper Lewis, Conduit, Afrika, Quartered (óriási kedvenc), Betrayal, Gnosis, Deficit és az estét záró Mladek, mind a Circles lemezek gyöngyszemei. A nóták közti hangolás alatt ennyit hallottam csak magam körül: aztakúúúúrvaaaa, bazdmeeeg, mééééég, óriási, atyaég. Én sem tudtam ennél szofisztikáltabb lenni, idegenekkel egymásra meredve, fülig érő szájjal bazmegeltük végig az estét.
Sullivan, Turncrantz és Cook (aki a Botch-ban és a These Arms Are Snakes-ben már bőven nagy kedvencemmé vált) nagyon is tudatában voltak nagyszerűségüknek. Magabiztos mosollyal nyugtázták a dalok végén felharsanó ovációt és mindent megadtak nekünk, ami adható. Ez volt eddigi legjobb koncertjük, így végre elhagyhatom a heroinos hasonlatot, mert állítólag az sosem lesz jobb, mint az első. Ezen az estén minden együtt volt, de még ez is kevés lett volna, ha a Dürer urai nem fordítottak volna ekkora figyelmet a koncertterem hangzására, ami elengedhetetlen volt a katarzishoz.
Mindenkinek köszönet ezért a koncertért, főleg Gazsi tesónak! Pacsi Tesó!
