Ha a thrash irányzathoz hasonlóan az amerikai progresszív metalra vetítve is használhatnám a "Big 4" kifejezést, a Dream Theater, a Queensryche és a Fates Warning mellé (mögé) jómagam a negyedik pozícióra a Michael Romeo gitáros-vezette Symphony X-et helyezném. A fenti kollégákhoz képest jó egy évtizednyi lépéshátránnyal indult zenekar értelemszerűen már nem tölthetett be színtérformáló szerepkört, a 90-es évek utolsó harmadában, az európai heavy metal revivallel szinkronban azonban sokan szívükbe zárták a New Jersey-bázisú zenekart is.
Michael Romeo és társai a Dream Theaterrel és a Queensryche-kal ellentétben megosztó lemezt sosem adtak ki, illetve Jim Matheosékhoz hasonlóan menet közben a stílusukon sem igazítottak. A neoklasszikus progresszív metal vonalon lényegében bármelyik lemezük hivatkozási alap lehet. Ez a tény pedig elsősorban az alapító-gitáros érdeme.
Alappal merül fel a kérdés, hogy mi szükség volt erre a szólólemezre, hiszen a dalszerzés szempontjából az anyazenekar voltaképpen egyenlő magával a gitárossal. Az egyik lehetséges válasz Russel Allen személye lehet, aki az utóbbi években alaposan visszavett a szereplésekből. Nem tűnt ugyan el a színtérről, de jóval kevesebb közreműködést vállal, mint tíz-tizenöt éve tette. A másik felelet pedig talán úgy közelíthető meg, hogy emberünk most szikárabb lemezben gondolkodott, valamelyest háttérbe szorítva a billentyűs témákat. A másik Michael, a billentyűs Pinnella ugyan nyúlfarknyi szerephez jut ezen az anyagon is (a hatodik tételben beült a zongora mögé), de jelenléte csak jelzésértékű, a billentyűs témákat is Romeo játszotta fel. Ahogy persze a húros hangszerekért is ő felelt. A további két közreműködő, John DeServio basszer (lásd még Black Label Society) és John Macaluso dobos (pl. Ark lemezek) a színtér ismert arcai, akik már a négy évvel ezelőtti első részen is szerepeltek. A meglepetésember számomra egyértelműen az előző részen vokálozó Rick Castellanót váltó Dino Jelusick, akit a legtöbben a gyorsan rövidre zárt Whitesnake búcsúturnéról David Coverdale szinkronhangjaként ismerhetünk.
A horvát származású srác a hard rock vonalról érkezett, de itt és most karcos amerikai metalt kellett énekelnie. Jelusick számára persze a szerencsétlenül félbeszakadt Whitesnake sztori lehetett volna a kiugrási lehetőség, de ajánlólevélként bátran lobogtathatja majd ezt a CD-t is. Romeo hozza a kötelezőt, ami nem tűnik olyan egetverően nagy dolognak, de ismerve az anyazenekar cuccait, a szokásosan magas színvonaltól már nem fogunk újabb hátast dobni.
Alaposan meg vannak tűzdelve a dalok hangszeres bemutatókkal, már az Introduction Part II. is egy feladvány lehet a gitárosoknak, de a Divide & Conquer középrészében bemutatott párbaj védjegyszerű Symphony X, ahogy a Destroyer szaggatott riffelése is a főzenekart juttatja eszembe. Jelusick pedig a fiatal Ripper Owenst megidéző hangorkánt ereszt ki a torkán. Annak ellenére, hogy a lemezen négy instrumentális szerzemény is helyet kapott, Romeo elegendő terepet adott neki a bizonyításra, a sűrű dalokkal azonban nem lehetett könnyű dolga. A Michael Pinnella közreműködésével készült Just Before The Dawnban nyújtott énekteljesítménye alapján fel is írhat a rajongói listájára. Nem lennék meglepve, ha az ifjú Dino rövid időn belül el lenne havazva jobbnál jobb ajánlatokkal, de remélem, hogy nem fog Ripper és Ronny Romero sorsára jutni, és valahol sikerül tartósan gyökeret eresztenie.
Ha tizenegy (a bónuszokkal együtt tizenhárom) tételes lemez a Symphony X logója alatt jelent volna meg, feltehetően nagyobb lenne a sajtóvisszhangja, de az érdekeltek így is tudják, miről van szó. A War Of The Worlds Pt. 2. nálam logótól függetlenül maximális teljesítmény, a digipack verzió második lemeze pedig a valódi keménymagot megszólítva a hanganyag énekmentes verziója.
