2019-ben a Lemmy fazonú James Leg egy raklapnyi színpadról pusztította el Veszprém belvárosát alaposan meglepve ezzel az Utcazene fesztivál gyanútlan közönségét. Idén visszatért a prédikátor, hogy némi állandósággal gondoskodjon a változatosságról.
A veszprémi “Utcazene” vitathatatlan erénye, hogy olyan előadókkal találkozhat az ember, akik bár a közismertség peremvidékéről látogatnak a királynék városába, a műfaji eklektika ellenére (vagy pont azért) képesek megmozdítani a megyeszékhely apraja-nagyját. Ez persze nem magyarázható pusztán azzal, hogy egy igyenes rendezvényről beszélünk, sokkal inkább köszönhető a szervezők arány- és stílusérzékének, így immár 22. éve sikerül bizonyítani, hogy nem csak előre csomagolt haknikon keresztül lehet megszólítani egy szélesebb közönséget. Ugyan akkor ne hagyjuk magunkat félrevezetni a név által, hiszen mára az Utcazene fesztivál nem csak az egyszálgitáros, kalapozós muzsikusok mekkája, hanem egy örömzenész találkozó, ahol jól megfér egymás mellett a hip-hop, a az elektronika, a világ zene vagy a karcos blues-rock.
A veszprémi belváros tökéletes kulisszája a fesztiválnak, ahol az utcákon bolyongva, sörrel a kézben fel lehet fedezni új kedvenceket, amihez nyilván jó támpont a műsorfüzet, azonban mégis inkább javasolt simán csak a fülünkre hallgatni. Én is így tévedtem pár éve a Kölcsey könyvesbolt elé ácsolt kis színpadhoz, ahol egy külsőre erősen lehasznált pali nyomta egy széttorzított elektromos zongorán. James Leg fazonra nem sokban különbözik a Erika presszók törzsközönségétől, tán csak annyiban, hogy az ő arcát nem a győri likőrgyár termékei gyűrték meg több irányból, egyszóval pofára megvan a rock ‘n’ roll életérzés.
James Leg (született John Wesley Myers) sem rocksztárnak készült, eleinte a prédikátor faterjával együtt tüzelték a texasi hívőket, és mivel a liturgiához az orgona passzol a legjobban nem túl meglepő módon ez lesz a kis John/James választott hangszere. 16 évesen aztán betalál nála a rock ‘n’ roll, a billentyűzés azért marad, csak átküldi rajta a kettőhuszat, majd néhány évvel később pár haverral megalakítja a Black Diamond Heavies-t, ahol frontemberi minőségben hozza a frászt a hangmérnökökre.
A szóló dolgaihoz használt James Leg álca azért koránt sem tökéletes, hiszen nagyjából ugyanazt a déli mocskot kapjuk az arcunkba, mint a Black Diamond Heavies esetében, itt viszont minden fény hősünkre irányul, bár érzésem szerint neki azért jobban bejön a félhomály.
A tetőtől talpig feketébe csomagolt Leg-et már csak emberszeretetből sem illik a tűző napon felléptetni, így az Óváros téri nagyszínpadon a 22:45-ös, míg az eggyel intimebb Meló-Diák Színpadon az este 9-es sávot kapta a szervezőktől. Mivel az első koncerten logisztikailag nem tudtam részt venni, így ismét a Kölcsey Könyvesbolt felé vettem az irányt egy olyan idő alagúton keresztül, amely mint kiderült egyenesen 2019-be vezetett. Az egyetlen változás a 3 évvel ezelőtti műsorhoz képest mindössze a dobos személyében érhető tetten, ezt leszámítva minden a régi.
James Leg ugyanabban a szétizzadt fekete ingben, ugyanazon a kopott Fender Rhodes-on tolja ugyanazokat a dalokat hasonló intenzitással, mint mikor legutóbb itt járt, mivel azonban ebben a ligában erény a következetesség, ezt aligha illik számon kérni rajta.
Aki először látja, annak amúgy is egy reveláció a pali, aki pedig már hallotta korábban játszani, az pontosan tudja miért jött. Ettől még egyébként Leg nem egy vaskalapos tradicionalista, a bluesra szépen rétegezi a punkot vagy az elszállós krautrockot, de a The Cure feldolgozás (A Forest) is azt bizonyítja, hogy nem restell más műfajokat megpiszkálni, persze szépen a saját hangjára igazítva.
A zongora dob kombó nem kifejezetten punk felállás, azonban a gitárerősítővel meg különféle torzító pedálokkal széttekert hangvihart bármelyik noise-rock zenekar megirigyelné. Erre jön rá egy mindenféle dohány és szeszes ipari termékekben gondosan érlelt dörgő orgánum, ami egyszerre idézi Lemmy-t, Tom Waits-t meg Iggy Pop-ot, de nincs ebben semmi erőltetett manír vagy pátosz, ilyen és kész. Apropó Iggy Pop: emberünk izeg mozog, alig bír a seggén ülni, ebből a szempontból sem túl praktikus a zongora, de kimaxolja amit lehet, illetve amit nem tud megoldani lábból meg testből azt nyaktól felfelé intézi. A sok vicsorgás meg grimasz után, csak a koncert végén derül ki, hogy James Leg bizony egy rendes ember és nem valami gyurma arcú rettenet, aki illedelmesen megköszöni a közönségnek a jó hangulatot, aztán sodor magának egy jól megérdemelt mezítlábas cigarettát.
Állítólag nagyobb sokk hatására az ember hirtelen megőszülhet, James Leg-et hallgatva viszont ezen az estén sokaknak bajsza nőtt, szóval, ha valaki sűrűbb arcszőrzetre vágyik, akkor legközelebb irány a Sziget Fesztivál Augusztus 10-én.
