Mi is megírtuk korábban, hogy öt kipróbált svéd muzsikus új bandát gründolt The Halo Effect néven, és dallamos death metalt játszanak. Az előzetes kislemezek alapján nagyon is ígéretesnek tűnő album azóta megérkezett.
Amikor megnyertem ezt a lemezismertetőt, megkérdeztem szeretett főszerkesztőnket, hányszor írhatom le az In Flames nevét a cikkben. Azt mondta, akárhányszor. Akárhogyis, nem fogok minden bekezdésben inflémszezni, mégis, nehéz úgy bemutatni a The Halo Effectet, hogy ne említsük meg Göteborg egykori nagyjait. Az van ugyanis, hogy a zenekar minden tagja valaha megfordult az In Flames-ben, sőt, a zenéjük az ő korai korszakukat idézi. Amit ugye hívtak már Göteborg-metalnak, melodeath-nek, és ki tudja még, minek.
De kik is ők? A legismertebb név Jesper Strömblad gitáros, aki réges-rég az In Flames mellett a Hammerfall születésénél is bábáskodott. A mikrofon mögött Mikael Stanne áll, őt a Dark Tranquillity-ből ismerjük, de a korai időszakban megfordult „abban a zenekarban” is. Peter Iwers basszer, Niclas Engelin gitáros, valamint Daniel Svensson dobos úgyszintén, közülük többen ráadásul egyazon időszakban. Így már érthető, hogy a legnagyobb független kiadó ajánlott nekik lemezszerződést. Kicsit olyan ez, mintha Cliff Burton, Jason Newsted és Dave Mustaine összeállnának, és megcsinálnák a Master of Puppets folytatását, amire 35 éve hiába várunk. (Tudom, béna hasonlat, de aki akarja, érti.)
A zenekar a covid időszakban született, azzal a céllal, hogy megidézzék az eredeti göteborgi hangzást, a gyökereket, ahonnan az egész dallamos death metal elindult a 90-es évek közepén. Ez sikerült is, így – noha nem tudjuk, mennyire komoly szándékkal indultak – mára a The Halo Effect teljes értékű zenekarként funkcionál: szerződéssel, egy nagylemezzel és hamarosan Európa-turnéval. Azt is elkotyogták, hogy már a folytatáshoz is megírtak pár dalt, szóval nem hobbizenekar, nem egyszeri supergroup, aminek csak örülhetünk. Ennyi a rövid előzménytörténet, és ígérem, mostantól nem írom le az In Flames nevét.
Mindjárt az első dalban terítik a lapokat: a Shadowminds az egész lemez egyik legerősebb pillanata, a következő Days of the Lost pedig a másik. A Shadowminds-ban felüti a fejét néhány sampler meg prüntyögés, csak hogy érezzük, elmúlt már 2000, de nem zavaró. A címadó dal a műfaj iskolapéldája: a fő gitármotívumot akár az Iron Maiden is játszhatná, Mikael torokból oldja meg a hörgést, finoman dübög a kétlábdob, a refrén pedig azonnal ragadóan dallamos. Ja, és van rendes gitárszóló is. Igazi ünnep egy ilyen dal megszületése – ha szabad kicsit elérzékenyülni.
A két bombasláger (muhaha) után továbbra is erősen folytatódik a tízdalos, 40 perces bemutatkozás. A The Needless End kicsit visszafogottabb, elmélkedősebb, a Conditional döngetősebb, de szemernyit se gyengébbek. A hangzás viszont elsőre olyan fátyolosnak tűnt. Azt hittem, hogy a zenére jellemző melankóliára rímel a szürkébb, fakóbb megszólalás, de tévedtem. Csak fel kell csavarni a hangerőt, és minden a helyére kerül. Azért ha szónikus pofaletépésre vágyunk, inkább a nemrég kóstolt Amon Amarth lemezt ajánlanám.
Az In Broken Trust és az A Truth Worth Lying For két olyan dal, amelyekben tiszta ének is hallható. Hasonlóan a módjával adagolt samplerekhez, ez is alkalmas arra, hogy extra karaktert adjon a daloknak, és jót tesz a változatosságnak is. Aztán, ha már hatott a Tantum Verde, lehet acsarkodni tovább. Mondjuk, a Feel What I Believe dalban, ami megint egy tipikusabb darab, csak marconább, pattogósabb.
A Gateways érdemes még a kiemelésre, és nemcsak a minősége okán. Ebben is megjelenik egy kis elektronika, de csak finoman, alig észrevehető módon. A közepén meg van egy gitártéma, ami valahonnan ismerős volt, és csak napok múlva ugrott be, hogy az Annihilator: Crystal Ann dalából van, ami ugye az Alice in Hell intrója. Ilyenkor olyan okosnak érzem magam – egy kis ideig…
Azt hiszem, a Days of the Lost túlmutat a műfaján, és nem csak egy jól sikerült melodeath lemez. Erős atmoszférája, hangulata van, képes érzéseket továbbítani, és ha elmélyedünk az elvont szövegekben, akkor gondolatokat is. Arra sarkall, hogy jobban megismerjük, nyugodt körülmények között is meghallgassuk. Ha valaki nyitott rá, egy más, magasabb minőségű zenei élményt kínál. Ami persze nem jelenti, hogy ne lehetne a piros lámpánál állva bömbölni az autóban, hogy „Now I see you standing all by yourself / There in the silence…” és közben olyan grimaszt vágni, hogy a járókeretes néni egyből megszaporázza a lépteit. És biztos vagyok benne, hogy koncerten is működni fog. A héten a jó sorsom a csodás Mladá Boleslavba vezérelt, és az úton oda-vissza többször is leforgott az album, de fáradás, vagy nóta-ugratás fel sem merült.
Ilyen pedigrével rendelkező zenészek esetén persze furcsán hat, hogy kezdő csapatról beszélünk, mégis, ezen a néven most tették le a névjegyüket, és sikeresen vették az akadályt. Pedig voltak kétségeim a sikert illetően: itt van öt csúnya, 50 körüli pali, akik hörgős zenét játszanak, olyan stílusban, ami legutóbb 20 éve volt – viszonylag – népszerű. Na ehhez képest otthon Svédországban a lemezeladási lista első helyén nyitottak, de Finnországban és Németországban is befértek a top 10-be, ilyen zenével ez legalábbis figyelemre méltó. Néhány fesztiválon már felléptek a nyáron, hamarosan pedig a Machine Head és az Amon Amarth társaságában kelnek útra, a társulat október 18-án ér Budapestre. Aztán ha sikerül egy hasonlóan erős folytatást összehozni, akkor két-három év múlva már senki sem mondja majd, hogy „tudod, az az inflémszes izé…”
