Vannak koncertek, amikkel szemezel-szemezel, aztán valamiért nem akar kitörlődni a látóteredből. Végül addig cirógatja a fantáziádat, hogy megadod magad és eldöntöd: neked ott a helyed. Így voltam a Crippled Black Phoenix legújabb budapesti koncertjével, aminek a „sorsa” nálam akkor dőlt el, amikor megkaptam a külföldi promós kapcsolatainktól magát a nagylemezt, a Banefyre-t. Meghallgattam, megszületett a döntés: kész, irány az A38!
Nem mondom, bátor dolog egy albumot úgy megturnéztatni, hogy az még nem jelent meg. Viszont rendes húzás, hogy a koncerteken már megveheted magadnak mind CD-n, mind vinylen (már ha a szar euró árfolyam mellett nem gondolod húzósnak az amúgy gyönyörű kiállítású korongot). Nekem sajnos kimaradt, most másra kell spórolni, a násznépnek is enni kell majd valamit, így maradt a muzsika élvezete. És hogy élveztem-e? Áh, az nem kérdés!
Az Impure Wilhelmina és a Møl zenéje eddig ismeretlen volt nekem. Nyilván utánanézhettem volna mind a svájci, mind a dán brigádnak, de mindig úgy vagyok vele, hogy győzzenek meg élőben, úgyis az a zenekarok többségének az igazi terepe. Elspoilerezem, bár már sejthetitek mi lesz ebből: baromira éltem mindkét csapat előadását! Az Impure Wilhelmina szimplán kiállt és zenélt, az átkötő samplereket leszámítva szépen, ütemszerűen mentek le a dalok. Lehet Michael Schindl kiállása, hangképzése és a dalok milyensége miatt, de végig arra gondoltam, hogy talán ilyen lenne a My Dying Bride zenéje, ha valamennyi post-metalt vegyítenének a formulába a britek. Lehet nincs igazam, de így szubjektíven ez villant be. Amúgy nagyon hatásos volt a rövidke szettjük, talán negyven percet, ha tolták. Ezalatt viszont biztosan sikerült pár új rajongót szerezniük – a pólókon láttam, hogy volt is már ott néhány őket igencsak csípő arc. Nem alaptalan a tisztelet, tényleg nagyon frankó zene volt, bármikor újra megnézném, meghallgatnám őket, akár saját előadás keretében is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Gyors le-felpakolás – a cuccok egy része eleve fent volt - nyilván megvan a gyakorlat és a bejáratott menetrend, aztán kezdett Møl. Namármost! Amikor kivonult a körülbelül Beach Boys fizimiskát öltött csapat, elgondolkodtam: mi a kegyelmes…? Minden átvillant az agyamon, még a party deathcore is, mint stílus (amúgy szeretem ezt a vonalat is, de itt nem lett volna helye), aztán belecsaptak. Fűűűűha! Depresszív post-black metal, virágos ingben! Ez aztán a fricska, de igen bírtam! Főleg, hogy a kegyetlen, csapkodós, károgós részeket igen jól elhelyezett és nagy gonddal kidolgozott dallamos részek szakították meg, amik valami félelmetes módon tették kellemessé és már-már a kevésbé kemény zenék kedvelői számára is befogadhatóvá a zenét. Nem mondom, hogy bizonyos kor felett nagyon vevők lennének az ilyenre, láttam is, hogy ki-kimenegettek az idősebbek, de hogy az én korosztályom környékén biztos, hogy meggyőztek pár arcot, az szent! Volt is tapsvihar a végén! Nem mondom, az átvezető szövegek lehettek volna hangosabbak is, de tényleg csak ennyi fogást találtam az egészen.
A Crippled Black Phoenix vonatra relatív későn, az Ellengaest idején szálltam fel, aztán kapásból megtetszett a zene. Mivel ehhez a muzsikához kell egy hangulat és talán környezet is (például nyáron a Balaton parton nem tudom elképzelni, hogy valaki hallgassa), relatív keveset ismerkedtem a dalaikkal, de azért tudtam, mi vár, várhat rám. Ahogy írtam is és nyilvánvaló volt, a zenekar a szeptember 9-én megjelenő nagylemezüket, a Banefyre-t mozgatta meg kicsit. Igen, furcsa dolog két héttel a megjelenés előtt elkezdeni a turnét, még akkor is, ha vannak kint már dalok. Viszont egy huncut huszárvágással (ugyebár ezt is írtam) már beszerezhető volt a merchpultban az anyag, így aki szerette volna, szépen hazavihette magának. Mi a rajongóbarát hozzáállás, ha nem ez? Ráadásul, ha jól számoltam, az intróval együtt hat nótát idéztek meg a friss termésből, ami egy teljesen jó arány, lényegében a szett harmada a furán nyomasztó, de valahol cuki borítós lemezről látogatott el hozzánk. A többi pedig innen-onnan, ahogy ilyenkor illik, kiemelt szerepben a The Revolutionists korong. A színpadkép nem volt túlbonyolítva, mondjuk ennyi ember mellett már nagyon el sem fért volna semmi a hátsó molinót leszámítva. Nyilván nagyon mozgás sem volt, ez nem is az a zene, csak jöttek, dőltek, cirógattak a hangok, témák, dallamok. Van, amikor elvarázsolt a zene. Ez pontosan olyan volt!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nos, ez eddig így szép és jó, viszont becsúszott a technika ördöge, akár technikai, akár egészségügyi értelemben nézzük. Már ha az egészség technikának minősül. Mindegy. Történt ugyanis, hogy az amúgy igen erős színpadi jelenléttel rendelkező Joel Segerstedt gitárja egy idő után nem szólt és habár volt bőven hangszer még, ami vigye a hátán a muzsikát, az ő szólamai, aminek a feladata ahogy elnéztem, a szónikus sűrítés lett volna, kimaradtak. Sok helyen nagyon hiányoztak is. Ráadásul sajnos mind emberünk, mind a másik énekes, Belinda Kordic hangszálproblémákkal küzdöttek és hát ez sokszor meg is érződött. Ha nem is bántóan, de azért meg-megcsapkodta a fület egy-két elharapott hang, ki nem énekelt, vagy alternatív módon előadott vokál. Jó, emberi tényező, megesik. Amúgy meg tök hibátlan koncertet adtak, szóval egy szavam nem lehet a kiszolgálásra. Igaz, a tíz óra munkát és a közelgő esőt nagyon éreztem már a ráadás nélkül másfél órás, azzal tíz perccel hosszabb szett vége felé, de ez egyéni probléma. Inkább az volt a fura, hogy milyen szellős volt a nézőtér. Persze, most boldog-boldogtalan egyszerre turnézik orrba-szájba és muszáj szelektálni, mégis meglepett, hogy jó, ha félig megtelt a koncertterem. Viszont aki ott volt, teljes kiszolgálást kapott. Aztán ennyi!
Száz szónak is egy a vége: ott voltál? Akkor biztos jól érezted magad! Nem? Akkor mindenféle pimaszságot mellőzve mondhatom: így jártál! Nyilván ebben a nagy zenei jövés-menésben nem könnyű eldönteni ki mit, mikor néz meg, de most én örültem, hogy ekkor itt voltam. Köszönöm, de tényleg!
