Tíz éves a Bookmarks, a Subscribe harmadik albuma! Na, ez nem teljesen igaz, mert tizenegy, de a Covidos, vacak helyzet miatt a zenekar nem tudta rendesen megünnepelni az albumot, így 2022-re tolódik a jubileumi buli, a vinyl kiadás, tehát most partyzunk.
Minden zenekar életében a harmadik album egy igazi vízválasztó dolog szokott lenni. Általában a zenekarok vagy innentől kezdve kezdenek el rohadt jó lemezeket produkálni, vagy innentől kezdenek elindulni a lejtőn. Nos, az 1999-ben még az ezredforduló előtt alakult zenekarral pont nem ez a helyzet. Már a debütáló lemezükkel a 2004-ben megjelent Sanity Has Left the Buildinggel is hatalmasat alkottak, nem csak a hazai metal szcénában. A kétezres évek elején kis hazánkban jobbnál jobb zenekarok mutatták meg magukat, és ekkor pezsgett igazán az underground élet (szerintem). De még ebben a sokszínű zenei közegben is kitűnt a két énekessel dolgozó Subscribe, hiszen addig idehaza, soha nem látott módon vegyítették, elegyítették a különböző stílusú zenéket. A második albumukkal meghódították nemcsak az addigi rajongóikat, de a tinilányok szívét is, de erről majd máskor beszélgessünk. Eltelt négy év a második nagylemez óta és a zenekar 2010 november-decemberében megkezdte új anyagának a végső csiszolását.
Harmadik albumával elkezdett nyitni egy új, szélesebb közeg felé. A Bookmarks célja egyértelműen az, hogy az idősebb generációt is meg tudja fogni, illetve megtartani azokat a rajongókat, akik az első albummal nőttek fel. Mindezek mellett pedig igyekeztek zeneileg egy következő szintre lépni. Az apokaliptikus stílus keveredéseket elhagyta a zenekar, sokkal inkább egy líraibb, lágyabb keveréket alkotott meg. Természetesen vannak stílusvegyítések, de nem olyan eszeveszett módon, mint az első albumnál. A második albumhoz képest pedig, ami szemmel látható vagy mondhatjuk úgy is, hogy füllel hallható, hogy a banda zeneileg nagyon sokat fejlődött. Elhagyják az egyszerűbb témákat, és sokkal inkább egy bonyolultabb progresszívabb metalba csap át a zene, amit leginkább swing, jazz és klasszikus rock elemekkel díszítettek. Tökéletesen lehet hallani több dalban is, hogy a Led Zeppelin biztos hatalmas hatással volt erre az albumra.
A Bookmarks-ról igazából el lehet mondani, hogy az első két lemez esszenciája. Igyekeztek a legjobban működő elemeket kiemelni az előző két lemezről és egy aktuálisabb köntösbe bújtatták. A stúdió naplózásnak köszönhetően nagyon sok extra infót kaphatunk a lemez születéséről. Nekem a kedvenceim minden zenekar esetében a munkacímek, amik nyilván a lemezen már más elnevezéssel szerepelnek. Hatalmas előrelépés a zenekarnál, hogy több demózáson esnek át. Érdekes látni, hogy a próbateremből az őrmezei lakáson át, hogy jutnak el a stúdióba és végül, hogyan is készül el a lemez. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a szomszédok, hogy viszonyulnak egy-egy ilyen lemezírásos sessionhöz. Pláne Karácsony tájékán.
A karácsonyi vacsora elfogyasztása végeztével és a szilveszter méltó megünneplése utána a zenekar bevette az ismert törökbálinti stúdiót, és szépen lassan elkezdődött az album rögzítése. Érdekes, hogy a srácok a gitárfelvételekkel kezdték, nem pedig a dobbal, ahogy az megszokható egy-egy album felvétele során. A stúdiós videókból, megtudtuk azt is, hogy kell bólogatni helyesen, hogy a dalok a lehető legpontosabbak legyenek, és egy hangyf@sznyit se csússzanak. Az előző EP-hez képest a gitárfelvételekbe a SuperSize egyik atyja Varga Zoli is besegített. Atish elmondása szerint, nem szeretett volna most ő bíbelődni a gitárokkal, nehogy valami félre menjen, mint a Contradictions anyag esetében történt.
A stúdiós videóknak hála, láthatjuk azt is, hogy a basszusgitár felvételeknél mennyire hasznos tud lenni egy kis puska, és mennyire meg tudja egy-egy matekosabb téma nehezíteni a felvételt. Persze a nagy megfejtés után Miklósnak nem okozott problémát a dal feljátszása. Érdekes, hogy milyen remek illusztrációkkal látják el a srácok a jegyzeteket, és mennyire más munkacímei vannak a daloknak, mint ami a végleges lett.
Attól, hogy a srácok, hogyan rögzítették a dobokat, sokat nem kell beszélni, bőven elég, ha megnézzük az alábbi felvételt, amin Rékasi Attila tökéletesen megmutatja, hogy milyen hangszeren játszotta fel az albumot.
Számomra az egyik legbensőségesebb videó az utolsó stúdiós napló. Ebben már Bálint és Máté énekli fel a saját részeit és így szépen lassan végső formát öntenek a dalok, amiknek hamarosan neki is esünk. Fontos kiemelni, hogy Máténak ezen az albumon lett igazán nagy szerepe. Ugye a Sanity alapjáraton még egy énekre íródott, de kiegészült a zenekar Tilk úrral. A Stuck Progress lemezen Máté már kivette részét a dalírásból, és az énektémákból is, de először kiteljesedni csak ezen az albumon tudott, amikor már sokkal komolyabb részeket is magára vállalt.
Akkor nézzük is meg, hogy milyen lett a harmadik album, ami egy igazi vízválasztó a Subscribe életében. Azt elmondhattuk, hogy a zenekar az első két albuma között is hatalmas különbség van, iszonyatos mértékű szintlépés, de a harmadik albummal a zenekar eljutott egy olyan tömeghez, amit az első két anyaggal nem tudtak megszólítani. Az első album egyértelműen azoknak az embereknek szólt, akik keresik a friss zenei hatásokat a kétezres évek közepénél. A második egy fiatalabb, lendületesebb anyag lett, tele könnyebben befogadható témákkal. A Bookmarks azonban még tovább tágította a teret és megszólította azokat a zeneszerető arcokat, akik a művészibb metal felé kacsingatnak inkább, mindezt úgy, hogy közben nem fordított hátat az örökségének a zenekar.
Bevallom, hogy nagyon régóta nem vettem elő ezt az albumot. Most is csak a véletlennek és egy telefonhívásnak köszönhető, hogy elém került, akkor meg már úgy voltam vele, hogy emlékezzünk meg róla, hiszen egykor tényleg adott nekem is élményt és emléket. Az album a maga 11 dalával eléggé hosszúnak tűnik, de mégis csak negyvenkilenc perc hosszú három másodperc híján. Így ennyi idő után mikor elindítottam a Spotify-on teljesen meglepődtem. Ennek a lemeznek van intrója? Abban egészen biztos vagyok, hogy a Griping Portentous ötlete az előző EP-ből maradhatott vissza és így került fel a lemez elejére, de nekem valahogy ez mindig kimaradt. Anno az mp3 lejátszóra azt tettünk fel csak, ami nekünk tetszett, így nekem az album mindig Máté ordításával és a Anxiety Found Shape In Contradictions - Act II. Delusionnal indult. Amit az elején nem is tudtam hova tenni, hiszen a refrénben olyan női áriát hallhatunk, ami eddig nem volt megszokott a zenekartól. A dal eleje egyértelműen még a 2007-es második lemez lendületét viszi tovább, de már jelen vannak a hirtelen, dallamos váltások, amik ugyanúgy egyik pillanatról a másikra csapnak vissza az ordításba. Ez még egy olyan dal, amit az addigi kőrajongók is be tudtak fogadni, mert mindenki megtalálta benne a saját szája ízének való részt, de azért, amikor Bálint előadja a dal háromnegyedénél azt az éneket, az azért meglepett még most is.
Totálisan elfelejtettem, hogy milyen ez az album, csak annyi volt meg, hogy volt rajta egy magyar dalszöveggel megáldott dal. Az Anxiety Found Shape In Contradictions - Act III. The final Relief egyértelműen a régi vadsággal robban a pofánkba. Azt a régi vonalat viszi tovább, amit a debüt albumon is megszokhattunk, csak mindezt egy sokkal érettebb verzióban. Amúgy a legjobb leírása ennek az albumnak az, hogy érett. A srácok itt már nem csak érzésből zenéltek, hanem sokkal inkább azt lehet érezni, hogy tudatos dalszerezés és hangszerelés volt! Ami nagyon nem ugyanaz, mintha csak lemegyünk és pár sörrel írunk egy-két dalt. A basszusgitáros-dobos kiállást imádom a dalban, pláne, ahogy utána beindul az egész és egy olyan lendületet vesz, amitől azt érzi, hogy újra 17 és le tudná dönteni a falakat is. Pláne, ahogy Bálint hörög/ordít ki, hogy hívja... Imádom, ez és az erre ráépülő kiállós gitárszóló Atishtól.
A Bitter Boundary az a dal, amivel a zenekar először mutatja meg igazán, hogy most már egy sokkal változatosabb, új úton haladnak. Ettől függetlenül nem felejtik el a gyökereket, ez pláne igaz a gyerekkórus előtti részre, ahol olyan szinten tolja a két énekes, hogy azt még mindig tanítani kellene. A későbbiekben Cséri Zoli és a billentyűs hangszerek jelentősége is előtérbe kerül. A Books For The Dyslexic az album legjobb dala. És pont. Mondom, hogy pont. Ne vitázz. Az a könnyed szintetizátor-dobos kiállós rész annyira tökéletesen eltalált, hogy valami hihetetlen. Benne van minden, amiért érdemes billentyűs hangszert alkalmazni egy-egy dalban. Olyan fűszerezéssel dolgozik itt a zenekar, pláne a bonyolult résszel a Konyhafőnök összes változatában egyből aranyérmes lenne a zenekar, és Gordon Ramsay jönne hozzájuk tanulni. Amikor már teljesen leültünk, akkor jön a semmiből az Orchitis, ami seggbe rúg és a The Devils Take hangulatát idézi fel. Tipikusan az a dal, amire koncerten feléled a nép és irgalmatlan circle pit-be kezd. De ebben mindig is jó volt a zenekar, hogy leülteti a hangulatot, hogy utána hirtelen felrázzanak minket.
A Ringside Seat a Led Zeppelines időket próbálja megidézni, némi kétezres évek hatással. Ez tipikusan az a dal, amivel meglehet fűzni az anyut, hogy engedjen el tizenöt évesen koncertre, hiszen az ő fiatalkorát idézi fel a hangulat. Az Álomtégla a zenekar egyetlen magyar nyelven íródott dala, ami albumra is felkerült. Emlékszem, hogy anno hatalmasat ment és a rádióban is "szarrá" játszották. A Bálint szerelmi életéről szóló dal (ha jól emlékszem ekkora lett új párkapcsolata és a hölgyről szól) nekem sosem maradt igazán meg, soha nem éreztem azt, hogy én ezt most mindenképpen hallgatni szeretném. Talán ezért nem tudok azonosulni a Useme-val sem. Ízlések...kár is rajta vitatkozni. A Miles Away eszméletlenül rövid, de mégis úgy érzi az ember, hogy már hosszú percek óta hallgatja a zongorával megtámasztott dalt. Az első Subscribe-dal, ha az Instrumentall-t és az egyéb intrókat nem számoljuk, ahol nincs ordítás. Ezután pedig következik a Between Heaven And Her még mielőtt lezárnánk az albumot. Be kell vallanom, hogy ezt a dalt utálom. Sorry mindenkitől. Ez a dal elvette az X-Man-t anno a koncertből, illetve ez volt helyette a záró tétel, amit én sehogy sem bírtam anno elviselni. Annyi év után talán tovább léphetnék, de nem megy...Ha vége van egy Subi koncertnek, akkor az X-man jelezte, hogy most még bele kell adni mindent és megőrülni. A Gay Rode pedig az album zárásaként a totális elmebaj, amiben minden megtalálható. Az elvadult jazz témáktól, az őrült zúzásig a Paul Ankas énekig minden megvan itt. Tökéletes lezárása ennek a korszaknak.
Fáj ezt kimondani, de az áthangolva anyagot leszámítva ez az utolsó Subscribe album, amivel még tudtam azonosulni. Az utolsó anyag valahogy, teljesen elkerült engem és elveszett abból minden, amit szerettem. De nincs is ezzel baj. Felnőttem, megváltoztam mást jelent, ez ilyen egyszerű. De azokat az A38-as és ZP-s koncerteket senki se veheti el tőlem. Amikor repkedtünk a színpadról aztán nem kaptak el és megfogadtam, hogy soha többé stagediving, amikor otthon gond volt és csak felraktam egy-egy Subscribe lemezt. Amikor megértettem, hogy miért kell, hogy ez az anyag más legyen, mint a többi volt és miért fontos a változás, a fejlődés. Ez mind csodás emlék. Amit ennek a zenekarnak köszönhetek.
Béke, Szeretet, Metal
