A Bixler-Zavala - Rodríguez-López páros engem már számtalanszor elszomorított, de aztán mindig valahogy sikerült jóvá tenni a dolgot. Most az új The Mars Volta albummal gyakorolnak penitenciát, de vajon mennyire működik a bűnbánat?

Először akkor orroltam meg rájuk, amikor felmondtak maguknak az At the Drive-Inben (a kérészéletű összeállást ne is említsük), aztán a The Mars Volta feloszlatásával ráncolták a szemöldököm, de az Antemasque villámgyors kukázása sem volt túl rajongóbarát húzás. Persze igazi se veled, se nélküled kapcsolat az övék, amit bár szüntelenül az egók harca mardos, valahogy mégsem bírnak elszakadni egymástól, egyszóval férfibarátság a javából, még akkor is ha időnként hajba kapnak (ami a frizurákat elnézve elég durván elfajulhat).

Én egyébként úgy képzelem, hogy Lópeznek - akit az aktívabbnak érzek - van egy ilyen szerencsekerék szerű izéje, amin ott áll minden banda, meg fiszem faszom projekt neve, amihez valaha köze volt, és ezt időről időre megpörgeti. Ha történetesen egy Cedric-el közös produkciónál áll meg a kerék és ők ketten éppen jóban vannak, akkor lesz lemez, turné, miegymás.

Most éppen a The Mars Voltát dobta a szerkezet, ám óvatosságra intenék mindenkit, akinek lelki fülei előtt már pörög is a Frances the Mute kettő, ugyanis az izgatónak bedobott három nóta (Blacklight Shine, Graveyard Love, Vigil) már elég jól belőtte az irányt az új lemezhez. Aki valamiféle marketinges trükközésre gyanakodott a promóció mögött, ahol a lassú számokkal szívatják a rajongókat, azt ki kell ábrándítanom, mert (spoiler!), minden nóta hasonló dinamikával íródott.

Eleve bonyolult a matek, hogy honnantól Mars Volta, Antemasque, vagy akármi más, amit ez a két pali együtt csinál, (vagy akár gondoljunk csak a Lopéz szóló lemeznek álcázott Cryptomnesia-ra ahol szintén Cedric vitte a vokált) főleg, hogy az alkotói szabadság náluk nem  holmi üres modoroskodás, hanem sokkal inkább munkaköri leírás. 

Ebbe a szabadságba simán belefér, hogy csinálnak egy albumot tele popdalokkal, ami persze csak annyira pop, mint mondjuk egy David Bowie lemez, szóval nem gondolnám, hogy nagyon megüli a régi rajongók gyomrát, ellenben behúzhat néhány újabb érdeklődőt.

Bár az album nyitó Blacklight Shine, illetve a rövidke Qué Dios Te Maldiga Mí Corazón felett Tito Puente szelleme lebeg, a latin hatások inkább organikusan vegyülnek a soul-os, r&b-s (!) témákkal, ám mielőtt bárki a bakancsába hányna, ez nem az a fülnyalogatós nyálaskodás, sokkal inkább rokonítható a klasszikus rhythm and bluessal. Egyébként már csak a tempó alapján sem kell valami seggrázós lemezzel számolni, az egyetlen tempósabb nótát, a No Case Gaint leszámítva kizárólag lassúzásra ingerlő dalokat kapunk. Szintén némiképp kilóg a sorból a nyomokban Mars Voltat tartalmazó Equus 3, illetve az album záró The Requisition, ahol azért Omar lábujjheggyel finoman rálép a torzítópedálra.

Mindent egybevetve fasza lett ez az önmagukról elnevezett album, ami akkor adja meg magát a legkönnyebben, ha nem The Mars Volta sorlemezként tekintünk rá, inkább “csak” egy olyan projektként, ahol ismét együtt zenél ez a két kócos jóbarát.