Megkopott Legendák rovatunk mai szereplője (a Stratovarius után) a Queensryche. A gondolkodó ember metal zenekara, a progresszív „Big 3” tagja továbbra sem akar kizárólag a régi dicsőségéből élni, és időről időre új lemezekkel jelentkezik.
A Digital Noise Alliance már a tizenötödik sorlemezük, szigorúan csak az „igazi” Queensryche anyagait számolva. Az oldalhajtásokat, feldolgozásokat, EP-ket is ideértve megvan az húsz is. Az előző – legalábbis szerintem – elég lagymatagra sikerült, így nem mondom, hogy arany plajbásszal véstem be a zsebnaptáramba október 7-ét, az új matéria megjelenési dátumát. Persze létezik olyan, hogy pártatlanság meg szakmai alázat, igyekszem is gyakorolni ezen erényeket, de az ember már csak olyan, hogy ha az ajándékdobozt kinyitva egy rugós bokszkesztyű már háromszor jól pofán verte, negyedszerre azért már óvatosan közelít.
Mert hát mit várjunk egy olyan zenekartól, ami nemcsak hogy rég túl van a zeniten, de a közelmúltban leginkább olyan hírek érkeztek róluk, hogy éppen melyik tag lépett ki, illetve éppen kivel pereskednek? Pedig a ’Ryche valaha a prémium szegmens krémje volt, nemcsak hogy Ralph Lauren póló tenyérnyi lovacskával, hanem méretre készített ing Londonból – hogy ne mindig autós meg kajás hasonlat legyen. De a csaknem másfél évtizedig változatlan klasszikus felállásból már csak ketten maradtak; a fő dalszerző Chris DeGarmo gitáros és A Hang, Geoff Tate rég nincsenek már, és egyéb posztokon is akkora a fluktuáció, hogy HR-es legyen a talpán, aki győzi követni.
Ha most lojális rajongóként azt gondolod, hogy a gyarló recenzőr már eleve utálni akarta az új lemezt, majd a klaviatúrát vitriolba mártva gyorsan ideböffentett valami gonoszat, nos, pont ellenkezőleg. A kiadó volt olyan kedves, és már korábban megosztotta velünk az anyagot, és már a hivatalos megjelenés óta is eltelt két hét. Hallgattam is szorgosan, szinte lekoptak a barázdák a fájlokról. Mi több: a szaksajtót olvasgatva láttam, hogy van olyan, akinek tetszik a Digital Noise Alliance. Vagyis, ha elfogult is voltam, inkább felfelé. Ennyit rólam, lássuk a lemezt, amit sikerült megint klassz borítóba csomagolni. Már az autó kijelzőjén betyárul mutat, képzelem, milyen lehet egy rendes lemezborítón. A híres Tri-Ryche emblémájukat a DNS-spirállal kombinálták, tényleg menő. (Fun fact: a lemezcím monogramja D.N.A., ami angolul DNS – és erre magamtól jöttem rá, Robert Langdon elmehet a sunyiba.)
Az első benyomást egy maidenes riff formájában kapjuk, így kezdődik az In Extremis dal, illetve a lemez. A hangzás is kellemes, bár az a pisztolylövés-szerű pergő, amit úgy szerettem régen, most is hiányzik. Ha nagyon bele akarom magyarázni, Todd La Torre hangja is Dickinson mestert idézi, de ez nem baj. Jó, a dal végén az a kitartott hang már necces, bár ha énekes lennék, én is inkább Dickinsonhoz akarnék hasonlítani, mint mondjuk Paksi Endréhez, hehe.
A Chapters bevezetője igazi ajándék a QR-kedvelőknek. Ott az a csillogó, finom gitárhangzás, ami először a Rage for Order lemezen szerepelt. Az érzékeny lelkűek már attól könnybe lábadnak, ahogy Michael Wilton megfogja a hangszert, és itt tényleg megkapjuk a magunkét. Ez a dal a gitárról szól, a riff és a szóló is pazar. La Torre mester tesz még rá egy finom refrént, erre fogják magukat, és három és fél perc után berekesztik az ülést. Ebből jöhetett volna még – mindenesetre kettőből kettő. Vagyis háromból három, a Lost in Sorrow című fél-lassú (power-líra; mondanak még ilyet?) is jó lett. A drámaian építkező refrén igazán finom megoldás, ilyenkor látszik, hogy szőrös tökű profik zenélnek. Ráadásul nem átallanak tipikusnak mondható QR-os falatkákat elrejteni itt-ott, ez számomra értéknövelő tényező.
A Sicdeth inkább az első lemezüket idézi, van benne egy jó adag zabolátlanság, kivéve a hangzást, az olyan élére vasalt, jólnevelt ebben is. A következő Behind the Walls az egyik kiemelt kislemez, videó is készült hozzá, ehhez képest szépen újracsomagolták a Judas Priest Dissident Aggressor című örökzöldjét. Az ezerhagú Todd nem idézi direktben Halfordot, az már túlzás lenne, de azért a magasabb regiszterekben mozog, és hát a refréndallamon még látszik az indigófesték. A gitáros szekció menti a helyzetet egy nagyszerű szólóval, majd még eggyel, de akkor is…
Az van, hogy nem rosszak a témák, legalábbis eddig, csak éppen kicsit kilúgozva a Maident, a Priest-et és korábbi önmagukat idézik. A lemez közepén már a gyengébb eresztések sorakoznak, persze ügyelve arra, hogy adott szint alá ne csússzanak. Minden dalban ott vannak a karakteres mesterfogások, bárki megmondja, kik játszanak, ami elvitathatatlan fegyvertény. De a kutyafáját, Queensryche-ot nem háttérzenének hallgatunk, amíg megfő a keménytojás, hanem csorgó nyállal hitetlenkedve, hogy úristen, de jó már, ilyen nincs is! Na, ez az érzés 25 éve hiányzik, és most sem tért vissza.
Ha már minden klasszikus albumot megidéztek, nem maradhatott ki személyes kedvencem, a Promised Land sem (ITT simogatjuk körbe jó alaposan). A Forest annak szellemében íródott, egy visszafogott, nyomasztó darab. Elegáns, érzékeny, Todd énekével a középpontban. Aki bírja a szolidabb témákat, ez lesz a kedvence a lemezről, aki nem annyira, annak az In Extremis.
Sajnos, több ilyen pillanat már nem lesz, pedig van még jópár tétel hátra, a 11+1 dal egy egész órát kitölt. A hét percnél is hosszabb záró darab (Tormentum) a US power metal világa felé kacsintgat, de csak óvatosan. A közepén például van egy dögunalmas rész hangjátékkal, a végén meg egy „Dream Theater műkedvelőknek” instru betét töredezett ritmusokkal. Gondolom, az Empire volt az öntőforma, csak hát tetszettek volna egy olyan refrént kanyarintani neki, szavam se lenne. A már említett plusz dal viszont igazi meglepetés, Billy Idol alapvetését, a Rebel Yellt dolgozták fel. Szinte teljesen hűen az eredetihez, még a szinti is ott van, Todd hangja pedig ennél közelebb már csak akkor lehetne a tüsihajú legendához, ha duettet énekelnének.
A D.N.A. egy jófajta rockdiszkó lemez lett, amin szakavatott zenészek idézik meg a brit, az amerikai (és a brit-amerikai, hehe) sztárelőadók, valamint saját történelmük jobb pillanatait. Mintha egy olyan filmet néznénk, ami technikailag tökéletes, de nem szól semmiről. Szép a látvány, a színészek is hozzák a formát, de másnapra már el is felejtettük, mi volt a sztori. Jobb lett, mint az elődje, élvezetes hallgatni, nem valami garázsbanda zörömböl itt kéremszépen. De fel tudunk idézni akár egy dalt is másnap? Aligha. Ha tizenötször hallgatjuk meg, akkor sem. Szerintem felejtsük is el, és drukkoljunk, hogy koncertezzenek a közelben, ugyanis a repertoárjuk tele van régi klasszikusokkal, Todd La Torre pedig bármit el tud énekelni. Ha kell, akár egy Billy Idol slágert is.
