Jól eltűnt a rivaldafényből a finn (és egy kicsit svéd) Stratovarius, a legutóbbi lemezük már hét éves. Bizony, az Eternal 2015-ben jelent meg, ráadásul jól sikerült, ezért nagy lelkesedéssel vetettem rá magam az előzetes dalokra, majd szeptember közepén a Survive címre keresztelt nagylemezre.
A zenekar az 1996-os Episode óta egyszavas címeket ad a lemezeinek, a nem éppen fennkölt látványvilágú borítóba csomagolt album is beleillik ebbe a sormintába. És ha már stabilitás, a felállás sem változott már egy jó ideje, látszólag kiheverték az alapítótag Timo Tolkki távozását.
Széljegyzetként azért hadd említsem meg, hogy a „távozás” akkora eufemizmus volt, mint az Iso-Saimaa tó, Tolkkit konkrétan kirúgták a saját zenekarából, és lemondatták a névhasználat jogáról, valamint a dalok utáni bevételekről is. A fő dalszerző, szövegíró és egyetlen megmaradt alapítótag után mindössze egy gazdag katalógus, valamint egy megkopott, de azért még jól csengő zenekarnév maradt. Ennek már lassan másfél évtizede, azóta viszonylag rendszeresen jelentkeznek új anyagokkal, a legutóbbi – ahogy már említettem – egészen zamatos lett.
A lemezt hallgatva kellemes emlékek bukkantak elő a Stratovarius-szal kapcsolatban. Akkor voltam egyetemista, amikor a csúcson voltak, és a legtöbb albumukat megvettem eredeti CD-n a nem éppen bőkezű ösztöndíjamból. Egyszer egy késő esti kábeltévés-betelefonálós metálműsorban még egy Infinite-matricát is nyertem, persze már rég nincs meg. És sokáíg az Eagleheart intrója volt a csengőhangom, amikor még ráértem ilyesmivel foglalkozni – és a telefon még nem egész nap némítva volt az asztalomon.
Ha a cikkíró mindenről hadovál, csak arról nem, hogy milyen a matéria, az azt jelenti, hogy nehezére esik kibökni a lényeget. Vagyis, hogy a Survive nem az igazi. Nagyon szerettem volna, hogy jó legyen, akár év végi toplistás, hadd lássa a világ, hogy a neoklasszikus metálban is van még kraft, de sajnos nincs, a Helloween és a Hammerfall aktuális anyagai után, ők is már csak tisztes iparosmunkára képesek. De csekkoljuk meg kicsit alaposabban!
Cupákos dzsi-dzsi-dzsi riffel indítják a lemezt, a címadó dal képében. Timo Kotipelto hangján kicsit túltolták az autotune-t, a verzében még mondhatjuk, hogy művészi jelleggel, de ott van az a refrénben is, és az sosem jelent jót. 53 éves, kimondottan jó formában, legalábbis külsőre, kár lenne, ha a hangja idő előtt kopni kezdene; akárhogy is, a műfaj egyik kiemelkedő énekese. A dal egy húzós, középtempós induló, egész okés, mondjuk kiemelt dalként illik is neki.
A Demand érdekes zenei csemegét rejt: a riffje messziről, hunyorítva hallgatva olyan, mint a Kincs, ami nincs című klasszikus mozi egyik instrumentális betétdala. Konkrétan az, ami akkor szól, amikor Charlie és Alan összevesznek, és külön-külön indulnak el felfedezni a szigetet. Sokáig kínzott a „honnan a francból ilyen ismerős” érzése, mire végre rájöttem. Ez szintén egy középtempós trappolda, virtuóz gitár-billentyű felelgetős szólóval, elhallgatja az ember, aztán, ahogy véget ér, el is felejti azonnal. Kettes tételnek azért valami izmosabbat várnánk.
A Broken igéretesen kezdődik, egy ropogós, kétlábdobbal megtámogatott riffel, amit billentyűsökkel színesítettek. A refrénje azonban se nem hús, se nem hal, ráadásul olyasmi effektet raktak Timo hangjára, mintha egy templomi kórus visszhangozná az énekét, szörnyen zavaró. A szóló menti meg, már ha valaki szereti a tekerést. A Firefly-t ők is kiemelték korábban, készült hozzá videó is. És valóban, végre kapunk egy fülbemászó refrént, bár az énekre mintha még több beauty-filtert húztak volna. Úgy általában nem szól valami jól a lemez, mintha egy bezárt szobán keresztül hallanánk, de amit az énekkel műveltek, azért tényleg kár.
Tetszett a Phoenix című daluk 2000-ben? Most meghallgathatod az Aliexpress-ről rendelt verzióját, a címe We Are Not Alone. Direkt összekóstoltam őket, zavarbaejtő a hasonlóság – csak a Phoenix jobb és bikábban szól. Már jön is a Frozen in Time, aminek a bevezetője egy az egyben a Destiny című dalé. A kórus, a hangszín, a dallam is; gondolom, takarítás közben megtalálták a régi mesterszalagokat, hehe. Rendben, vettem az adást, ez lesz a monumentális dal, a powermetálosok valamiért imádják ezeket. Biztos a fontos üzenet is ebbe került, nézzük a szövegét! Egész jó kis világvége-lírát dobtak össze hozzá, bár azért a „Fate can be unjust / Ashes to ashes dust to dust” sorokat már egy műkedvelő fűzfapoéta szakkörön is kihúzatná a tanárnéni. Persze, nem anyanyelvűek, nem akarok maliciózus lenni, de azért átnézethették volna valami írástudóval. Mellesleg ez az egyik legjobb dal a lemezen, leszámítva, hogy feleslegesen húzták hétpercesre.
Amióta csak ismerem a zenekart, mindig a Hunting High and Low ikertestvérét szeretném újra hallani. Egyszer már meghallgatták az óhajomat, az volt az Eagleheart, most pedig itt a World on Fire. Középtempó, himnikus refrén, végre egy dal, amire még a jövő héten is emlékezni fogok. Timo nem vállalja túl magát benne, így nincs is ötven különféle effekt és szűrő a hangján, csak mondjuk harminc.
Tetszett a Millennium című daluk 2000-ben? Az idei, fékezett habzású kiadását úgy hívják, hogy Glory Days. Tényleg olyan érzés, mintha a bolondját járatnák a hallgatóval. Vajon miért csinálták ezt? Gondolták, hátha nem vesszük észre? Vagy csak ugyanazokat a zenei paneleket használták és véletlenül becsúszott pár önismétlés? Vagy így tisztelegnek saját maguk előtt? Még a pergő is ugyanúgy klaffog, mint a klasszikus lemezeken, bár nekem ez pont tetszik.
A Breakaway egy jellegtelen lassú, olyan, mintha azért írták volna, mert szerződés kötelezi őket. A Before the Fall is rejt pár jó pillanatot, ráadásul végre odaléptek neki, és kicsit tempósabb az átlagnál. A lemezt záró Voice of Thunder akusztikusan indul, Timo érzékeny, tiszta énekével. Arra számítottam, hogy egy Celestial Dream-szerű légies levezetés lesz, de egy ötletes váltással fordítottak egyet rajta, és egy frankó, középtempós power metal dal lett belőle. Amit 5 és fél percnél el kellett volna vágni, és akkor jó szájízzel fejezzük be a lemezt, de kétszer addig húzták, és egy unalmas dalmonstrum lett a végére. Igen, vannak benne izgalmas harmóniák, változatos ritmusképletek, de ezektől még nem lesz automatikusan jó is. Tényleg olyan, mint A Király visszatér című film, annak is legalább háromszor van vége. 8 és fél percnél is van egy olyan rész, amivel komplett lehetne a csomag, de csakazértis ráhúztak még egy kis szenvelgést. Nem feltétlenül az a jó étterem, ahol nagyok az adagok – csak szólok.
Hasonló érzés hallgatni ezeket a dalokat, mint amikor felnőttként ellátogatunk a gyerekkorunk egyik helyszínére, és valahogy semmi nem olyan, amilyenre emlékeztünk. Kicsit kisebb, kicsit kopottasabb. A szomszéd lány, akibe bele voltunk zúgva, azóta elhízott, a kedvenc játszóterünk helyén meg nyílt egy Penny Market… Csalódott vagyok, de ez nem jelenti, hogy rossz lenne a Survive. Mondjuk, hogy a jobb pillanatai simán lehettek volna B-oldal hármasok a fénykorukban. Annyira így van, hogy szinte minden dalnak megvan az „eredetije” korábbról, pallérozott Strato-nördök akár dalfelismerőset is játszhatnak. Egy szigorúbb vágó is elkelt volna, az egy órányi játékidő túlzás. A rajongóknak amúgy bejött, Finnországban a lista élén tarolt, a Spotify-on éppen a héten érték el az egymillió rendszeres hallgatót. Nekem ez akkor is vékony egy néhai kedvenctől, a #kingsofpowermetal hashtag használata pedig erős túlzás, tessék szépen átpasszolni a Blind Guardian-nek, hehe. Könnyű lenne arra fogni, hogy Tolkki hiányzik, de nem volna fair, nélküle is csináltak már jó lemezt. De ígérem, ha egyszer szembejönnek valami fesztiválon, nem az ő műsoruk alatt megyek majd sörért.
Ha már hallottad a Survive albumot, és nem érted, miért vagyok elégedetlen, hiszen „végül is nem rossz,” hallgasd meg a Visions / Destiny / Infinite mesterhármas valamelyikét, és érteni fogod. Sajnos, annyira leolcsult mára a dallamos metal vagy power metal műfaja, hogy a mindenféle gagyival, kalózos, vikinges borzalmakkal súlyosbított mezőnyben a Survive még a jobbak közül való. De ennek nem kellene így lennie. A pontszám a világ összes jóindulatával, a régi szép idők emlékére:
