Régóta nem volt olyan, hogy volt időm és leültem reggel új zenekarokat hallgatni, keresni. A héten úgy adódott, hogy a hajnali ébredés mellett volt lehetőségem nézelődni a YouTube-on, hogy van-e valami finomság a számomra. Úgy adódott, hogy az utolsó zenekar, akikre rákattintottam nagyon szimpatikus lett elsőre, így neki is estem a lemezüknek. Itt a Dirt Forge második albuma, ami az Interspheral nevet kapta.
A Dirt Forge egy viszonylag friss dán trió. 2015-ben látott napvilágot az első EP-jük, azóta pedig öt darab EP és egy nagylemez előzte meg az Interspheralt. Innen nézve a srácok viszonylag jól haladnak, hiszen hét év alatt két nagylemezt lerakni az asztalra teljesen korrekt a sok kislemez mellett. Ráadásul a második lemezükkel, amikor elkezdtem őket hallgatni egyből megvettek. Na, nem kilóra, mert van hiányossága még az anyagnak, de érződik benne a potenciál.
Az első dolog, ami feltűnt nekem az a borító volt. Nem árulok zsákbamacskát a 666Mr.doom YouTube csatornáján szoktam szemezni a zenekarok között és itt akadt meg a szemem a kormorános borítón. Valami eszméletlen gyönyörű ez a cover a madárral és a három méhecskével, körülöttük pedig a virágok, amik a patkányok farkából nőnek ki. Annyi látni-, nézni való van ezen az alkotáson, hogy percekig tudja bámulni az ember tátott szájjal.
Az album összesen hét dalt tartalmaz, amik többségében közepesen hosszúak. Elsőre nekem a (16) zenekar jutott eszembe a hangzás miatt is. De ez minden bizonnyal az éneknek és az iszonyatosan kemény, tonnás riffekkel megáldott kezdésnek köszönhető. A zenekar tökéletes operál a könnyed, bontogatós témákkal és az ultra kemény doom-sludge témákkal. Ez már itt a legelején a The Observer című szerzeményből kiderül. Nagyon tetszik, hogy a folytatásban sem ül meg az anyag, a Highest Low tökéletesen építi fel saját magát, tégláról téglára, hogy aztán a dal végén tökéletesen le is rombolja azt. Imádom, nagyon régóta kerestem ilyen zenekart. A baj többségében az az ilyen zenekarokkal, hogy a zene tökre el tudná kapni az embert, de valahogy az ének az felemásra sikeredik, vagy egyszerűen csak rossz. A Dirt Forge esetében is szokni kell kicsit az éneket, talán nem ártana rá valami izmosabb visszhang effekt. Ettől függetlenül kocsitakarításhoz, ahogy bömbölt a fülembe, tökéletes volt, sőt még a reggeli meló mellett is megállta a helyét. A Moralterations az egyetlen szerzemény az anyagon, amit én igazából nem kezelnék külön, sokkal inkább mondanám azt rá, hogy a következő Left In the Lurch című dalnak az intrója. Ebben a dalban kiemelném a dob-basszus kiállást, ami nekem hangzás tekintetében nagyon tetszett, még az is meglehet, hogy ezt majd kopizom, vagy alapul használom a következő saját projektemnél is. Amúgy a negyvennégy perc alatt viszonylag kevés énekkel találkozhatunk, itt sokkal inkább a dörzspapírszerű, horzsolós utazás a jellemző. Olyan az egész, mint amikor gyerekként elvágódtál a bicóval és utána éget, mint a franc, de mégsem járathattad le magad a haverok előtt, így felálltál és tovább mentél. Az volt egy hasonló "utazás" tíz évesen.
Igazából, én most nem is vágyom másra, minthogy valaki fogja meg ennek a zenekarnak a kezét és hozza el őket hozzánk! Ha kell szívesen kimegyek eléjük a reptérre, Dánia meg nincs olyan messze, ha rosszul érzik is magukat két óra alatt otthon vannak. Csak valaki, tényleg, VALAKI! Hozza már el őket ide!
Béke, Szeretet, Metal
