Amennyire Svájcnak – legalábbis az ország általam eddig megismert tájegységeinek – a koncertéletét sikerült feltérképeznem, úgy veszem észre, hogy nem feltétlenül a népesebb városokban történnek a legfontosabb események. A kisebb településeknek többnyire megvan a saját kis rock klubja, ahol a törzsközönséget a helyi közösség teszi ki, és ahol rendszeresen fordulnak meg neves előadók. Ebbe a közegbe csöppent a távoli Indiából a Girish And The Chronicles, amelynek idén jelent meg a második albuma. Egzotikum és nívós muzsika ide vagy oda, a Hail to the Heroes is simán maradhatott volna a Frontiers Records sokadik kiadványa a sorban, ha nem támogatják meg koncertekkel. Ám a szakma egyik svájci prominense megérezte magában a vállalkozó szellemet, és átreptette Girishéket az alpesi országba, ahol fellépést intézett a srácoknak az UrRock fesztiválon, és lekötött nekik három klubbulit is.
A nagyjából százfős befogadóképességű District 28 éppúgy pub, mint koncerthely, és paraméterei utóbbihoz is tökéletesen megfelelnek. A profizmus már ott mérhető, hogy az épület előtt parkolóőr irányítja az autóval érkezőket. A Big Clyde esetében pedig ott, milyen bőséges merch kínálattal érkezett. Zeneileg legfeljebb korrektnek minősíteném, amit a banda nyújtott. Sem énekhang vagy hangszeres teljesítmény szempontjából, sem a dalokat tekintve nem többnek. Persze az általuk művelt laza rock n’roll nem igényel semmiféle nagy megfejtést, és kinézetre úgy-ahogy rendben van a formáció (bár a dobost mintha valami hip-hop beütésű groove metal csapatból szalasztották volna), mégsem hiszem, hogy valaha ki tudnának törni azokból a körökből, amelyekbe dél-ázsiai kollégáik most nyertek bebocsátást. A The Clash-féle Should I Stay…-jel villogni azokon a körökön kívül eleve „Ne már, légyszi!” kategória – a Volbeat Sad Man’s Tongue-ja amúgy is jobban illett hozzájuk –, a Freakin’ Out pedig Jeff Scott Soto stúdiós vendégszereplésével sem az év nótája. Igaz, nélküle sem hangzott rosszul. Saját pályán képesek voltak gondoskodni a jó hangulatról, de alapjában véve helyi érdekű intézményről van szó.
Ha már itt tartunk, a Girish And The Chronicles sem találta fel a csőben a lyukat. Viszont ha pár évvel ezelőtt bárki azt jósolja, hogy pont Indiából érkezik majd egy zenekar, amely remek érzékkel idézi meg az 1980-as évek végének / 90-es évek elejének amerikai street rockját, garantáltan közröhej tárgyává válik. Erre itt ez a négyes egy több mint színpadképes, voltaképpen kész produkcióval. Nem mondom, hogy nincs mit csiszolni rajta, de kellő fordulatszámon pörgött a show, és volt is mit nézni a zenészeken. Még ha az étkezőasztalnyi pódium nem is adott sok lehetőséget a mozgásra, a meggyőző kiállású társaság által keltett illúzió működött. Tényleg a bő három évtizeddel ezelőtti korszak hőseit idézték a gyerekek.
Suraz Sun gitáros példának okáért a fiatal Jake E. Lee-t. Nem hiányzott mellőle egy másik hathúros sem, Yogesh Pradhan bőgős (az énekes Girish tesója) pedig laptopról vastagította a hangzást vagy játszott be egy-egy intrót, ha épp arra volt szükség. Ennyi gépi rásegítés miatt talán Girish nagy példaképe, Sebastian Bach sem zúgolódna – ha emlékszünk még a közelmúltbeli összefeszülésére a Falling In Reverse vokalistájával ebben a kérdésben…
A másik Pradhan élőben is minden megerőltetés nélkül hozta a lemezeken hallható zabolátlan, Bach / Tom Keifer (Cinderella) / Ray West (Spread Eagle) stílusú hangszálszaggatást. Nem gyakorlott frontember még, az ígéret viszont kétségkívül benne van. Amikor azt énekelte, hogy „Rock n’roll is here to stay” – egyik legjobb szerzeményük címe, egyben refrénje is –, azt az ember nem elnéző mosollyal fogadta, hanem elhitte neki, pedig sokan sokszor eldalolták ezt előtte… A lendület egyedül a Shamans of Time - The Heaven’s Crying kettősnél akadt meg, ez ugyanis két lassú darab. Mindkettő erős, ám én nem közvetlenül egymás után raktam volna ezeket a programban.
A műsor evidens módon a Hail… albumra épült, de kaptunk három számot az előző lemezről (Rock the Highway), sőt kettőt a nyolc évvel ezelőtti bemutatkozó anyagról (Back on Earth) is, amelynek egy újravett verziója éppen megjelenés előtt áll.
A nemzetközi hírnévhez vezető út persze még csak most kezdődik. Ha hihetünk a háttérinfóknak, a rövid túra egyes állomásai között vonatozott (!) a brigád, ami lehet, hogy Svájcban ezen a szinten bevált gyakorlat, csak hát nem a profizmus csúcsa… A következő logikus lépés a jövőre újrainduló Frontiers Rock Festivalon való felbukkanás volna – addigra a Back on Earth frissített változata is bőven kint lesz –, de remélem, a zenekar már dolgozik valamifajta hosszabb távú stratégián is, hogy folyamatosan szem előtt legyen. Márpedig Indiából ezt szinte lehetetlen megvalósítani.
Ha egyszer összejön a GATC-nek az áttörés, majd büszkélkedhetünk azzal, hogy ott voltunk a kezdeti európai szárnypróbálgatásaiknál, és hogy beszámoltunk ezekről. Ha nem, akkor is átéltünk egy jó kis rock n’roll bulit velük.
FOTÓK: GABY BEER
