Kersten Lamers és bájos felesége, Stephanie központi figurák Németország észak-nyugati térségének zenei életében. A promoteri tevékenység mellett megszállott koncertjárók, voltaképp bármelyik jelentősebb eseményen összefuthattunk volna velük, ahol eddig megfordultunk germán, vagy akár brit földön. Nem is szalasztottuk el az alkalmat, hogy ezen élményeink egyikéről-másikáról beszélgessünk egyet velük. Merthogy egy általuk szervezett bulin jártunk május közepén a Ruhr-vidéken, méghozzá olyan klubban, ahol hamarosan a KISS Forever Band és az Iron Maidnem is játszik majd (a fellépésüket plakátok és szórólapok egyaránt hirdették).
Az ipartelepi környezetben meghúzódó Resonanzwerk egyedül a fogyasztást nem könnyítette meg nekünk. A visszaváltható pohár még hagyján, ma már mindenhol ez dívik. Itt azonban az italok árát megtoldják egy kártya ellenértékével is, amely a legközelebbi látogatás során jogosít fel ilyen-olyan kedvezményekre. Mondanom sem kell, ez az üzletpolitika csak a rendszeresen idejáróknak kedvez, az egyszeri vendég simán tekintheti pofátlan lehúzásnak. De hát ahány ház, annyi szokás. Mindenesetre remélem, a hazai klubok nem fognak átállni erre a gyakorlatra.
A sztori érdemi részére rátérve, elsőként a Kölnből érkezett Sextrow szárnypróbálgatásainak lehettünk szem-és fültanúi. A pelyhes állú legények zeneileg valahol félúton járnak az újhullámos brit heavy metal (NWOBHM) és a 80-as évekbeli tengerentúli hard rock között, kinézet és színpadkép tekintetében szemlátomást az utóbbi vonalat célozták meg. Reckless Rob gitárossal, mondjuk, mintha elfelejtették volna egyeztetni a megjelenést, ellenben ő mozgott a legaktívabban, míg ékpárjának, Magic Marvnak fazonálisan húzóembernek kellett volna lennie, ám ő inkább a játékra összpontosított. Köln helyén továbbra sem épül Los Angeles, ahogy a Cobra 11 sem egyenlő a Miami Vice-szal, ezzel együtt vállalható, sőt szerethető volt a produkció, habár nyilván kiforratlan. Azt viszont enyhén szólva furcsállom, hogy az őket követő földijeik közül – elvégre kell, hogy legyenek ilyenek – senki nem szánta rá magát egy jó órányi autóútra miattuk, hétköznap ide vagy oda. Így olyan, számszakilag alig mérhető, zömmel old school arcokból álló közönségnek igyekezett a kedvében járni az ötös, amelyből a rangidősek még Marvék példaképeit láthatták élőben a fénykorukban, három-négy évtizeddel ezelőtt…
Sajnálatos módon a nézettség ezután sem emelkedett számottevően. Holott a Kickin Valentina csont nélkül hozta azt a nívót, és egyben azt az életérzést, amelyet kizárólag amerikai zenekaroktól várhatunk. Stílszerűen: úgy rúgták szét a jelenlévők seggét, ahogy a névadó hölgy rugdosta tökön az ügyfeleit annak idején (lásd a csapattal készített interjút). Négy tökéletes RN’R fazon nyomta az L.A. Guns, Faster Pussycat, Bang Tango hatású pőre, mocskos sleaze rockot.
A formáció külön erőssége D.K. Revelle színpadi munkája. Nincs különleges, egyedi, vagy pláne nagy terjedelmű hangja, de ide pont az a nyegle stílus kívánkozik, amely a fickó sajátja, semmi egyéb. Ezt eleve meggyőzően és hitelesen nyújtotta, a szerény nézőszám dacára pedig olyan elánnal gürizett a deszkákon, illetve mászott bele az első sorokban állók arcába, mintha többezres tömeget szórakoztatna. Volt egy sajátos magánszáma is, tudniillik már a műsor közben kiszúrt magának egy csajt (aki, mint kiderült, szintén az Államokból érkezett), és a buli után is kitartóan fűzte – a párja szeme láttára!..
Szerencsére nóták szempontjából ugyancsak emlékezetesnek bizonyult a szett. A törzsanyagot természetesen az április megjelenésű, vagyis még mindig friss Star Spangled Fist Fight képezte, amelyről a Takin’ a Ride nálam már most az utóbbi sok-sok év legnagyobb dirty rock slágere, bármennyire túlzásnak tűnhet ez. Ha a 80-as évek második felében, betonbiztos kiadói háttérrel születik meg, ma bizonyára nemzedéki rockhimnuszként emlegetnénk. A záró Get Ready pedig azt példázta, hogy a banda tíz éve is tudott remek dalokat írni.
2022 őszén nyílt először alkalmam látni a Girish And The Chroniclest. Már akkor megállapítottam, hogy a srácok nem csupán a hangszereiket kezelik magas szinten, de színpadi kiállásuk is teljesen rendben van. Azóta kijött a hármas The End Machine album Girish Pradhannal az énekesi poszton, ami megint csak elmond valamit a kvalitásokról. Más kérdés, hogy itt nincsenek akkora egyéniségek, mint D.K. és társai, így az atlantai kvartett után némileg sótlannak és eseménytelennek hatott az előadás, Girish frontemberi munkáját is beleértve.
Önmagához mérten viszont meghaladta a bő két évvel ezelőtti teljesítményét a társaság, azaz a District 28 klubnál lényegesen nagyobb helyen is tisztességgel helytállt. A svájci bulihoz képest újdonságot jelentett, hogy Girish is gitározott. Hogy miért csak az első néhány dalban, azt egyedül ő tudhatja. A kiadványokat tekintve időrendben haladtak, és az utolsó két album legtöbb tétele is elbírná a dupla hathúrost. Egy ízben hangszercsere vált szükségessé, ekkor a Sextrow-ból Rob sietett az énekes segítségére.
Amellett, hogy a program sem szimplán a múltkori megismétlése volt – itt több korai gyöngyszemre került sor –, a felépítése is gördülékenyebbre sikerült. Ezúttal nem ültették le a hangulatot két egymást követő lassú számmal, csak a The Heaven’s Cryinggal fékeztek be a koncert végéhez közeledve. A fináléban aztán kiderült, hogy az amúgy nem kifejezetten extrovertált indiaiak is képesek ellazulni, és kaphatók némi bohóckodásra. A Rock N’Roll Is Here to Stay Girish és Nagen Mongranti dobos közös mutatványával ért véget.
A különleges élményen túlmenően nem hallgathatom el az aggályaimat sem. Mindhárom csapat fiatalnak számít még (főleg a német gyerekek), ám korántsem kezdőnek, ily módon a saját korosztályukat is meg kellene szólítaniuk, amely azonban ezen az estén alig-alig képviseltette magát. Bízom benne, hogy nem általános jelenségről van szó, vagyis nem kell az utánpótlás krónikus hiányától tartva vészharangot kongatni. S hogy mégse a negativitás jegyében zárjam soraimat: ősszel mind a Kickin Valentina, mind a Girish And The Chronicles visszatér majd Európába!
Fotók: Schurina Ottó
