Hihetetlen sebességgel pörgött le ez az év. Rengeteg albummal, amiket imádni lehetett (többségében). De még ilyenkor is, amikor már csak két hét van az évből szembe jön valami, ami levesz a lábamról és pár napra magába bolondít. Itt van a Red Sun Atacama albuma, ami a Darwin címet viseli!
A zenekarról annyit érdemes tudni, hogy egy trióról beszélünk, akik Franciaországban élnek, innen származnak. A Darwin a második nagylemezük, ezt a 2018-as Licancabur előzte meg, illetve az alakulás évében egy EP. Röviden, tömören ez a zenekar biográfiája, de miért is estem neki ennek a lemeznek?
A harmincnyolc perc hosszúságú anyag eszméletlen módon vegyíti a különböző stílusokat. A zenekart a totális véletlennek köszönhetem. Valahogy elindult az algoritmus és egy rossz kattintás után náluk kötöttem ki, ami marha nagy szerencse volt. A zenekar a stoner, psychrock elemeket ötvözi a klasszikus british punk-rockkal. Kicsit úgy tudnám leírni, mint a The White Stripes és az elszállós stonerrock szerelemgyerekét. De, ha ez nem lenne elég a 11-CH szerzemény egy totál flamenco gitáros témával nyit, így valamiért én sokáig azt hittem, hogy ez a zenekar spanyol felmenőkkel büszkélkedhet, tévedtem. A Furies egy dobos betéttel kezdődő dal, ami felkészít arra, hogy mi is fog ránk várni. Itt már érezni lehet a hangzáson a brit és a stoner íz keveredését.
Nagyon bejön, hogy a zenekar mer játszani a tempóváltásokkal és a totál elmebajos hangulattal. Az ének szét van editálva, effektezve ez hallatszódik is, de semmi probléma nincs vele, hiszen imádjuk a Dopethrone albumot is (ha a többit is nem is szeretem) az Electric Wizardtól. A lemez lendületes végig húz magával, de mégis enged bizonyos időközönként egy kis lélegzetvételnyi szünetet. Mindezt úgy, hogy azért olyan gitártémák vannak itt, kérem szépen, amiket később is lehet emlegetni. Nagyon tetszik, hogy élő hangzása van az albumnak, egyáltalán nem steril. De hát ilyen megoldásokat, mint amiket a srácok tolnak, hogy a dalközepén a szóló előtt atommód belassulnak takkal nem is lehetne, illetve nem lenne hiteles megcsinálni. És még mindig csak az első, igazi dalról beszélünk, ami a maga nyolc percével egy monstrum, amiben legalább van annyi téma, mint más zenekarnál három dalban. A dalok nagy többsége amúgy ilyen hét perc körül mozog, amiben van lehetősége mozogni a zenekarnak. Ezért is lehet az, hogy az Antares című dal elejéről nekem egy Pink Floyd trip jutott eszembe. Persze utána bejön a torzított gitár és a brit hangulat megint. Nagyon bejön ennél a dalnál különösen az ének, ahogy rá van pakolva az a minimális visszhang/térhatás. Az is szimpatikus, hogy a srácok mernek játszani a wah pedállal és nem csak játszanak vele, hanem ki is használják annak a lehetőségeit. A tehetségüknek és kreativitásuknak köszöhnetően, hiába hosszúak a dalok, egyáltalán nem lesznek unalmasak, ami ilyen szerzeményeknél nagy szó!
Úgy érzem, hogy idén rengeteg király zenekart ismerhettem megint, ráadásul jó részük az EU-ból származik, lesz miből csemegézniük jövőre a koncertszervezőknek! A Dirt Forge mellett már a Red Sun Atacama is kötelező zenekar lenne jövő tavasszal!
Béke, Szeretet, Metal
