Elsőként ugorjunk is vissza az időben a ’90-es évek közepére, a helyszín pedig legyen Debrecen! A Tankcsapda után a Cívisvárosban ezekben az években tűntek fel az olyan zenekarok, mint a Necropsia, a Replika vagy a Carbon Cage. Mindhárman telibe kapták a korszak nemzetközi underground irányzatait, az újhullámos hardcore-t, a groove metalt, illetve az extrém metal muzsikát. Közülük volt, aki csak demokig jutott, illetve akadt olyan is, akinek több-kevesebb lemezt is sikerült megjelentetnie.
Akkori formájában, a régi neve alatt ugyan már egyik zenekar sem üzemel (bár a Necropsia háza táján az utóbbi időben van némi mozgolódás), de a tagok, legalábbis közülük néhányan ma is aktívak. A Molto egy relatíve új név a hazai mezőnyben, de a négy zenész ezer szállal kötődik a fenti időszakhoz, illetve a Szeg zenekar révén az ezredforduló környékének hazai undergroundjához. Akik hozzám hasonlóan a ’90-es évek közepén voltak pályakezdő metalosok, Szilágyi István dobost a Necropsia, illetve a későbbi időszakból a Szeg ütőseként ismerhetik, a „Károlyok” pedig szintén a Szeg muzsikusai voltak. Ők hárman, azaz István, Plank Károly basszusgitáros és a hathúrosét felelős Patai Károly hosszú évek óta együtt muzsikálnak, a Molto pedig a jelenlegi zenekaruk, ahol a vokálokért a debreceni undergroundból szintén ismerős Katona Péter felel.
A név – számomra legalábbis - új, a zene, a hozzáállás azonban mit sem változott. (A Napok halottja egyébként már a harmadik lemezük a Molto logója alatt, de hozzám csak ezzel az idei anyaggal jutottak el.) Akárhogy és akármeddig vakarom is a fejemet, a mai magyar mezőnyből nem jut eszembe olyan groove metal zenekar, amelyik ebben az autentikus formában, anyanyelvén nyomná ezt a ma már retrónak minősülő muzsikát.
Magyar szövegekkel egyébként is kockázatos ez a fajta zene, hiszen a külföldi példaképek dalszövegei sem a szépirodalmi nyelv csimborasszói. A debrecenieknek sikerült néhol kevésbé egyenesen, kissé burkoltan, de alapvetően tisztán, érthetően fogalmazniuk, kerülve a felesleges, komolyan nehezen vehető melldöngetést és a hasonlóan „eredeti” trágárkodást is.
A zenei oldal szintén rendben van, hiszen a hangszeres szekció különféle nevek alatt ugyan, de hosszú évtizedek óta együtt muzsikál. A hatások persze visszaköszönnek, a példaképek közül az ezredforduló környéki Fear Factory és a korai Machine Head befolyását érzem leginkább a dalokon, de az egész anyagot belengi a new school hardcore szellemisége is.
A rendkívül egészséges, a félórát alig meghaladó menetidejű lemezen kilenc velős, középtempós szerzemény kapott helyet. Ez nem az a fajta zene, ahol a hangszeresektől elvárjuk a technikai bemutatót, de érdemes figyelni Szilágyi István játékát, aki rendszeresen feldobja a nótákat egy-két ötletes pörgetéssel, kiállással. A klipesített Tiltott ajtók tökéletes kivonata a korongnak. Egyenesen bele az arcba, nincs rajta mit magyarázni, nincs min agyalni, léggitárt a kézbe, és indulhat a bólogatás. Ha a kákán kellene csomót keresnem, a legnagyobb igyekezet mellett is csak kettőt találhatnék. Az egyik, hogy a változatosság jegyében néhol beférhetett volna egy-két gyorsabb rész, thrashes kalapálás; olyanokra gondolok, amilyenek az Arcok levezetőjében vagy a Tiltott ajtók középrészében kaptak helyet. A másik pedig a zenekartól teljes mértékben független, ugyanis a stílus alapjaihoz már nem lehet érdemben hozzátenni. A lemez amúgy hallgattatja magát; egy olyan anyag, amit szinte bármilyen élethelyzetben le lehet pörgetni. A záró, Pócsi István (Hét Jel) vendégeskedésével felvett Engedj el pedig egy érdekes, egyben jól sikerült kísérlet a Molto zenei világának tágítására.
A debreceni MMP Stúdióban rögzített dalok megszólalása sem hagy maga után kívánnivalót. Az anyag telten, arányosan dörren meg, telefonos streamelés mellett (helyett) érdemes rendes cuccon is átküldeni a lemezt. A Napok halottja egyébként az összes digitális felületen elérhető, de a srácoktól korlátozott példányszámban digipak kivitelben CD-n is beszerezhető. Valószínűleg az évvégi Necropsia koncerteken is lesz náluk néhány példány…
