Ahhoz képest, hogy már bő másfél évtizede tart a Katatonia mániám, a 2010-es, szép emlékként élő düreres buli óta most sikerült először elcsípnem őket. A 2017-es Rockmaratont kénytelen voltam kihagyni, így félig-meddig helytálló volt a kijelentés, amit asszonykámnak tettem: „Ez most olyan lesz, mintha tizenhárom év után látnád újra a szerelmedet”. De hogy milyen volt az Akváriumba szervezett randi?

Az előbb említett szép emlék több lábon áll. Egyrészt a Katatonia akkori fellépése az első „külföldi zenekaros” koncert volt, amin volt szerencsém megjelenni, lévén azelőtt egy fél évvel kerültem Budapestre, addig esélytelen volt nekem minden ilyen jellegű megmozdulás. Hogy miért, miért nem, abba most ne menjünk bele. Lényeg a lényeg, az akkori, a Swallow The Sunnal közös buli egy brutális „első” volt, egy minden igény kielégítő dallistával, amit, ha nem csal az emlékezetem, pont akkor variáltak át, csak hogy az akkori, spoilereket még kedvelő énemet átverjék kicsit. Élveztem ezt a variálós játékot és ahogy írtam, hatalmas élmény volt nekem az a bál. Akkor nem hittem volna, hogy jó bő egy évtizedet kell majd várnom, hogy újra láthassam-hallhassam Renksééket. Pedig hiába ment le legalább három teljes, turnés albumciklus.

Ezt a fajta, zenei értelemben vett hiányt láthatóan nem csak én éreztem, hiszen napokkal a nagy, sajnos már megszokottan eltolt esemény előtt teltházas lett az Akvárium nagyterme. Ráadásul a világvége enyhülése óta tartó szokás szerint erős zenekarok fogtak össze a turnéra, név szerint a szintén veretes Sólstafir és a SOM. Akinek kenyere a borongósabb zenei vonal és nem akart, vagy nem tudott megjelenni, azért az most rendesen eheti a kefét. Mert hogy olyan este volt ez, hogy nem a fal, hanem az a bizonyos csillagtalan ég adta a másikat!

A SOM zenéjével bevallom, nem voltam képben, de mint mindig, most is időben megjelentem, hogy megtiszteljem az előzenekart, jelen esetben őket. Még mindig imádom azt a sokszor érzett valamit, ami egy első előzenekarnál már bősz bólogatásra késztet, mert látod, hallod és érzed, hogy itt valami nagyon komoly történik. A SOM márpedig nem sokat szöszölt, engem lényegében az első dalnál megvettek, onnantól már csak utaztam az amerikaiakkal. Ez a fajta post metal amúgy is jól tud esni egy ilyen borongós, csapadékba hajló napon, főleg egy jó hangosítással, ami jelen esetben tökéletesen adott volt. Így utólag átgondolva talán az este legjobban megszólaló zenekara voltak, bár elég szoros volt a mezőny. Nagyon gondolkodtam a merchük megtámadásán, de a koncert után sietősre kellett fognom, így sajnos kimaradt ez a kör. Remélem, lesz még lehetőség magyar földön élvezni a zenéjüket. A megjelent tömeg láthatóan ugyanúgy kajálta a dolgot, mint én, pedig nem jutott nekik sok, talán harmincöt-negyven perc a jóból. Az viszont ténylegesen és nagyon jó volt!

Az átszerelés gyorsan, profin ment (a szemfülesebbek addig a kisteremben dübörgő death metal buliba is belehallgathattak), így a Sólstafir pontosan, talán kicsit hamarabb is kezdte meg a műsorát a tervezettnél. A nyitóvetítés után azt vártam, hogy itt minden dalban röffen a LED-fal és látványorgiának leszünk részesei, de ez végül kimaradt, egyedül a záró Goddess Of The Ages alá ment némi tüzes-lávás valami. Közte néha megkaptuk a zenekari logót, de azt is kb. minek, mert sokat nem tett így hozzá a műsorhoz. Mindegy, nem is ez a lényeg! Az izlandiak társult főzenekarként indultak el a Katatoniával, így nekik is teljesértékű műsoridő adatott meg. Ez egyrészt örvendetes, mert nem kellett negyven perccel bohóckodniuk, másrészt az én szemszögemből szomorú, mert a Katatonia így annyival kevesebbet játszott. Viszont itt volt ez a hetvenöt perc, amit teljes mértékben kihasználtak Tryggvasonék. Mondjuk azt furcsállottam, hogy inkább best of szett volt, mint lemezbemutató, a legutóbbi anyagukról, az Endless Twilight Of Codependent Love-ról mindössze egy szám, a jól ismert Rökkur mutatkozott meg. Bevallom, a Sólstafir munkásságát kevésbé követem, mint illene, így ha nem lenne a dallistákra specializálódott oldal, nem is nagyon tudtam volna a számok címeit, de amúgy teljesen rendben volt a dolog, sőt, kimondottan élveztem. Az epikus hosszúságú tételeknek köszönhetően relatív kevés szerzemény fért bele a sorba, viszont azok tényleg a zenekar muzsikájának velejét adták. Hiába a hosszú turné, az izlandiak láthatóan jól érezték magukat, már amennyire ugye egy ilyen kevésbé életvidám zene előadása közben annak lehet lenni. Nekem nagyon tetszett, na. De sosem titkoltam, hogy nem miattuk érkeztem!

Kis intermezzo, reklámszünet a főesemény előtt: a merchpult szépen felszerelt volt, legalábbis ami a SOM és a Sólstafir portékáit illette. Előbbieknél az amúgy abszolút igényes kiállítású CD-kre a „name your price” külön kecsegtető volt, ráadásul az áraik amúgy is rendben voltak. A Sólstafir kicsit már magasabb áron mozgott, de tegyük hozzá gyorsan, hogy volt is választék mind ruházati termékek, mind hanghordozók terén. Le a kalappal! Viszont nagy szomorúságomra a Katatonia nem vitte túlzásba a dolgot, kétféle póló, egy hosszúujjú felső, egy pulesz és három felvarró volt a teljes termékskála. Én azért jóval többet vártam, legalább a friss lemezből hozhattak volna pár darabot mutatóba, mondjuk dedikálva, vagy valami. Ha ésszerű áron kínálták volna, biztos fogyott volna belőle pár darab, így viszont még az előzenekar is nagyobb kínálatot hozott, mint a svédek. Pedig terveztem, hogy megsiratom a költségvetést így hónap végére. Ha más nem, legalább egy pár pólóminta még csak belefért volna. No sebaj, legalább fellélegezhetett a pénztárcám.

Visszatérve a koncertre: tényleg nincsenek szavak, hogy mennyire vártam ezt a koncertet. Legszívesebben még a dallistát is megnéztem volna előre, de ellentétben a 2010-es énemmel, már nem szeretem előre tudni, mi várható az adott estén. Így utólag megnézve a Katatonia ugyanazt a dalsort hozza le minden este, viszont milyen sort! Ha létezik olyan, hogy nettó slágerparádé, akkor az ez volt! Nézzétek csak meg! Aminek illett felcsendülnie az estén, az ott is volt, vegyítve nem kevés dallal az új, nem mellesleg zseniális nagylemezről, a Sky Void Of Starsról. Apró szívfájdalmam, hogy a The Great Cold Distance előtti korszakból egyedül az egyszem Evidence fért be, sehol egy Tonight’s Music, egy Teargas, Sweet Nurse, Ghost Of The Sun, Wealth, vagy még sorolhatnám. Úgyis értitek. Viszont cserébe ott volt az elmúlt bő másfél évtized majdnem összes slágere, így például a Lethean, a Buildings, Deliberation, Forsaker, vagy az abszolút ütőkártya My Twin, nem beszélve a ráadásba bepakolt July-ról. Hibátlan volt, bár tudtam volna még bővíteni pár másik, a szívemhez közel álló nótával. De szájhúzásra így sincs semmi okom, ez az összeállítás, amit ebbe az időtartamba sikerült beszuszakolni, a maga nemében abszolút tökéletes volt. Csak ez a hetvenöt perces limit, ejj…

A látványt, ahogy az este egyik zenekara sem, úgy Katatóniáék sem vitték túlzásba, két molinó, pár fény, meg egy logó a vetítésbe és kalap. Ez így körülbelül ki is merítette a szemnek való részt, viszont a látványelemekért felelős srác legalább megdolgozott a pénzéért, kihozta, amit ki lehetett a cájgból, ha úgy nézzük, gyönyörűen aláfestette a hangulatot. A hangzás viszont az este alatt először nem volt valami tökéletes. Az Anders Nyström helyére beugrott, alapesetben az Entombed A.D.-ben játszó Nico Elgstrand hathúrosát az elején konkrétan nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett hallani – ez például a Colossal Shade leállásánál igen nagy űrt hagyott maga után. Szerencsére ez idővel megoldódott. A másik, amivel nem voltam kibékülve, az Roger Öjersson vokálja. Néhol túl hangos volt, ráadásul hamiskás is, igaz az eleve nem egy Pavarotti szinten lévő Jonas Renkse mellé eleve kihívás dalolni úgy, hogy hősünket is jól tudjuk, nem egy nagy vokalista. Viszont amit hoz, az teszi azzá a Katatoniát, ami. Ha már Jonas: emberünk láthatóan jól érezte magát, jött-ment, kommunikált, még viccelődött is, engem teljesen meglepett a csóka pozitív hangulata. De a legmegmosolyogtatóbb pillanat, legalábbis számomra mégis az volt, amikor (talán) a Forsaker szólója végén „jóvan’, fiam” jelleggel rácsapott Elgstrand seggére egyet. Ezek az apró pillanatok azok, amik elválasztják a rutin jókedvet az igazán jó hangulattól. És ez a jó hangulat - egy ilyen szomorkás zenénél ezt furcsa kimondani, leírni – átragadt a közönségre is. Kétlem, hogy bárki rosszul érezte volna magát, aki ott és akkor megjelent, mondjuk bevallom, a közönséget egyáltalán nem figyeltem, minden egyes gondolatommal a színpadot pásztáztam, hogy magamba szívjam ezt az élményt.

Látni lehetett, hogy mind a három zenekar, mind a közönség nagyon élvezte az estét és ez minden elmondott arról, hogy mekkora igény volt már egy ilyen bulira, az én szemszögemből különösen egy Katatonia koncertre magyar földön. Tiszta szívből remélem, hogy a legközelebbi alkalomig nem kell ilyen sokat várni és hogy nem hiúsítja meg semmi egy esetleges következő találka terveit.

Addig a zsákutca királya elvonul a nagy, hideg távolságba és a ma esti döntést meg nem bánva, de az ürességet éltetve kémleli tovább a csillagtalan eget. Legalábbis amíg újra el nem jön a szívek alkonya. Akkor viszont újra találkozunk!

Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT.