Ha annyit mondok, hogy a Crowne egy fiatal svéd hard rock csapat, immár két nagylemezzel, az csak a sztori egyik fele. A másik pedig, hogy a Crowne egy kipróbált zenészekből álló supergroup, akik nagyon odatették magukat az új anyagukon.
Ha a rutinos olvasó azt látja, hogy az olasz Frontiers kiadó újabb hard rock supergroup-pal jelentkezik, legalábbis némi távolságtartással kezeli az ügyet. Mára ugyanis mindkét fogalom mást jelent, mint mondjuk 20-25 éve, mondhatni, kiüresedtek. Akkoriban a Frontiers egy mentsvár volt a kiváló, de máshol mellőzött hard rock zenekaroknak, egyfajta garancia a tutiságra. A supergroup pedig azt jelentette, hogy saját jogon is felső polcos zenészek összeálltak egy alkalmi, vagy éppen hosszabb távú formáció kedvéért. De hát vak tyúk is talál szemet (ami ugye a nagy számok törvényének népi megfogalmazása), szóval most előállt az, hogy a régi fogalmaink szerint is figyelemre méltó portéka született.
De kik is ők? A Crowne motorja Jona Tee billentyűs-gitáros, aki a H.E.A.T. és a New Horizon bandákból lehet ismert. Ő a fő dalszerző, valamint a lemez producere is. A zenekar arca Alexander Strandell (lásd még: Art Nation), a legelőkelőbb pedigrével pedig John Levén bőgős rendelkezik, aki a Europe-nak is tagja. Christian Lundqvist dobos a The Poodles-ből „hallgat át,” az új igazolás pedig Love Magnusson a Dynazty-ból, aki természetesen jó sok tekerős gitárszólót hozott a puttonyában. Talán ennyi name-dropping elég is lesz így éhgyomorra.
Az első albumuk Kings in the North címmel jelent meg, és bár nem volt rossz, azt is sújtotta a hard rock lemezek általános betegsége, miszerint két-három (-négy) sláger mellett rengeteg töltelék-témát rejtett. Be is tettem őket az „egynek jó” skatulyába, de aztán tavaly érkezett tőlük egy élőben-a-stúdióból minialbum és videó, ami annyira megfogott, hogy az új albumot már vártam. Ilyenkor az ember a tagság bővülésének is örül, és az előzetes videók is valami nagyszerű ígéretét hordozták. És végre-végre nem az történt, hogy a marketingesek kimazsolázták a bödön aljáról azt a két-három hallgatható témát, ami majd felvezeti a nagylemezt, hanem itt egy 11 dalos, 45 perces csomag, ami az elejétől a végéig jó!
Zongorás, majd szintis bevezetővel indul mindjárt a címadó dal, aztán szépen felpörög, és az első benyomásunk az, hogy milyen testesen, egészségesen szól. Jó’van, eszik a gyerek rendesen, nemcsak tofut meg humuszt – mondaná a nagyi, hehe. Ahhoz az én fülem kevés, hogy kapásból megmondjam, mi valódi, és mi született valami algoritmus vagy zeneszerkesztő program agyában, de az összhatás kellemesen organikus. Megelőlegezem, hogy zömében élő embereket hallunk zenélni, nem egy iPad-en rakták össze az alapokat, mind szegény Ronnie Romero-nak. A második benyomásunk, hogy tettek egy apró, de határozott lépést a power metal irányába, és – hatásszünet – jól áll nekik. Az Operation Phoenix-ben ott rejtőznek a Hammerfall vagy a Stratovarius legjobb pillanatai, Alexander pedig gond nélkül énekli el ezeket a témákat is. A hangszíne miatt lesz, akinek a Sonata Arctica is feldereng majd, és végülis ők is érvényes referenciapont, különösen az első négy lemezük. Hatperces a dal, de nem érződik annyinak – ez jót szokott jelenteni.
Másodiknak dobták be a lemez legjobban sikerült dalát, a Champions-t. Hogy szokás mondani? Ha ma csak egy Crowne dalt hallgatsz meg, a Champions legyen az! Elsőrangú ökölrázós rock-metal himnusz, klassz refrénnel, énekelhető gitár-billentyű szólóval. Igen, van még ilyen! Az In the Name of the Fallen-nel teljes a nyitó mesterhármas, nem véletlen, hogy épp ezeket választották ki felvezető daloknak. De a nagy szó pont az, hogy utána nincs visszaesés, választhatták volna a Super Trooper-t is. Nem, nem ABBA feldolgozás, ők biztos tudják, miért pont ezt a címet kellett adni neki.
Love Magnusson derekasan megdolgozik a gázsiért, minden dalban fontos szerepet kap a szólója, de jót tesz a metálosabb jelleg erősítése miatt is. Dacára annak, hogy a billentyűs a főnök, jól megvannak egymás mellett, a mutatványt mégis Alexander viszi a hátán, aki messze túlszárnyalja a múltkori teljesítményét, mind dallamok, mind kakaó terén. A Juliette egy kevésbé erősre sikerült téma, legnagyobb erénye, hogy annak ellenére, hogy női név a címe, nem lassú szám. Sőt, ami azt illeti(1), Alexander többször is rendesen kiereszti a hangját benne. Sőt, ami azt illeti(2), egyáltalán nincs lassú szám a lemezen, a nyálgyűjtő edénykét nem kell ellopnunk a fogorvosi rendelőből. Ez nálam legalább fél pont plusz, különösen, hogy a szervezetem még mindig rekuperál a Ville Valo lemez után, hehe.
Jutott kedvenc a második félidőre is, itt van mindjárt a Just Believe. Igazi easter egg a kitartó rajongóknak, hogy pont azzal a hangeffekttel kezdődik, mint a Kings in the North dal két éve. A refrénje szinte már popos – a jó értelemben, hadd tegyem hozzá gyorsan. A Victorious saját jogán is erős téma, de én belehallottam a Full Moon című kiválóságot (Sonata Arctica). Ám most nem az történt, hogy a mutatóujjam tanítónénis ejnye-bejnyére emelkedett, hanem boldogan csettintettem – ha már a kézjeleknél tartunk. A lemezkritika szubjektív műfaj, mondtam már? A Northern Lights-nak köszönhetően emelkedett hangulatban fejezzük be a zenehallgatást, szó sincs fakuló decrescendóról, főleg, hogy úgyis újraindítjuk a lemezt.
Nem is szaporítom a szót, végre itt egy nagyszerű hard rock album, aminek a fele bomba, a másik fele csak simán jó, sehol egy filler, sehol egy lassú. Annyira szeretném, hogy a hírük minél több erre fogékony hallgatóhoz eljusson, azt meg még inkább, hogy a fesztiválok szervezői nekik is szorítsanak helyet a sok kalózos-vikinges-énekesnős gagyi mellett (helyett?). Tudom, a bilibe lóg a kezem. Eleve nem látom, mennyire reális élő fellépésekben reménykedni az ő esetükben, hiszen százfelé érdekeltek, de a hab a tortán az volna, ha ezeket a remek dalokat koncerten is hallhatnánk.
Akárhogy is, ha szereted a minőségi dallamos zenét, legyen az power metal vagy hard rock, ki ne hagyd az Operation Phoenix albumot! Íme egy lemez, ami egy az egyben mehet a playlistre, manapság ez is nagy dolog!
