Május 6-án tíz év, ha a klasszikus felállást nézzük, akkor pedig jóval több idő után újra színpadra lép a Superbutt. A húsz éves A38 és a zenekari ütőkártya, a Pioneer megjelenésének szintén huszadik évfordulójának apropójából megrendezésre kerülő buli várhatóan szépen felültet majd minket az időgépre, így mi is megutaztattuk kicsit Vörös Andrást, a zenekar énekesét, hogy meséljen, mégis hogyan volt akkor, valamint mégis körülbelül mi várható majd a koncerten.
Hogyan jellemeznéd 2003-at és környékét hangulati szempontból?
Most, hogy kérdezed, és belegondolok, egészen elképesztő, hogy akkor a zene és a szórakoztatás ma ismert platformjaiból egyáltalán semmi sem létezett. Se Spotify vagy bármilyen streamingszolgáltató, se YouTube, se Facebook, se Instagram és semmilyen közösségi média - még a MySpace-t is csak abban az évben alapították -, és a mobiltelefonnal is csak telefonálni meg sms-ezni lehetett. Bár akkor még nem tudtuk, de az utolsó napjait éltük annak a régi világnak, CD-kkel, kazettákkal és zenetévékkel, ami a megelőző évtizedeket jellemezte, akkor is, ha 2003-ban még nem sok jele volt, hogy ez pillanatokon belül alapjaiban változik majd meg. Szóval, egyfelől felfogni is nehéz, hogy mennyire más volt minden, másfelől meg tök ugyanolyan volt. Most, 2023-ban pont ugyanazt érezzük, amikor belépünk a próbaterembe vagy elindulunk koncertezni, mint 20 éve, és egész biztos vagyok benne, hogy az elődeink is ugyanazt érezték 1983-ban, és az utódaink is ugyanazt fogják 2043-ban. A körítés változik, de a lényeg nem.
Vannak kimondottan kedvenc zenei anyagaid abból az időszakból?
Kicsit összemosódik már, hogy mi mikor is jelent meg pontosan, de szerintem én 2003-ban a legtöbbet Monster Magnetet és System Of A Downt hallgattam, és talán Audioslave-t is, ha az már volt akkor. Meg persze az összes olyan alapvetést a kilencvenes évekből, mint a Rage Against The Machine, Faith No More, Soundgarden, Pantera, Korn, Biohazard és sorolhatnánk mindent, ami akkor még nem klasszikusnak, hanem nagyjából aktuálisnak számított.
Akár a nosztalgiát is figyelembe véve: miben volt másabb az a zenei közeg, mint manapság?
Valahol félúton voltunk a kommunizmus vasfüggönye és a mostani teljes globalizáció között. Már nem az volt, hogy ha valaki valami csoda folytán eljutott Nyugat-Európába vagy az USA-ba, akkor olyat látott, amit rajta kívül senki más sem itthon, de még nem kaptuk olyan dózisban, azonnal és teljes spektrumban a popkulturális termékeket, filmeket, sorozatokat, zenéket, mint manapság. Akkoriban még irigykedtünk Bécsre, hogy ott minden jó zenekar megfordul, mert Budapesten egy év alatt volt annyi komolyabb koncert, külföldi fellépőkel, mint amennyi most egy hónap, de akár egy hét alatt is van. Ennek megfelelően a magyar zenekarok szerepe is más volt kicsit, mert azt a világot reprezentáltuk sokaknak, aminek a külföldi képviselőit még nem lehetett olyan mennyiségben megnézni. Az infrastrukturális háttér is más volt, és itt is érvényes a félút kifejezés. Már nem házilag barkácsolt vagy csempészett cuccokon kellett megszólalni koszos pincékben, mint ahogy azt mesélik a nagy öregek a hetvenes-nyolcvanas évekről, de nem tartottunk még ott, hogy egy erősebb hazai klubzenekar mellett is hat-nyolcfős stáb dolgozzon, és a világ legtermészetesebb dolga legyen, hogy akkora színpadokon is lehet játszani, mint a Barba Negra vagy a Budapest Park.
Egyáltalán lehet egyenlőségjelet, vagy bármilyen párhuzamot vonni az akkori és a mai világ, valamint hangulat közé?
Lehet, persze. Mindazzal együtt is, amit az imént említettem, olyan nagy különbség azért nincs. Vidéken például eleve van jó pár klub, ami akkor is ugyanígy létezett, legfeljebb azóta új lett a keverőpult és feltettek még néhány robotlámpát, és Budapesten a BarHole-ban vagy a Központban is ugyanúgy lógnak együtt a mai húszas-harmincas zenészek, mint mi lógtunk a Süss Fel Napban vagy a Kultiplexben. Lehet, hogy a minket körülvevő világ technikai szempontból egyre gyorsabban változik, de a benne élő emberek érzései, motivációi, szokásai ugyanazok. Ebből a szempontból húsz év egyáltalán nem sok idő.
Milyen emlékeket ébreszt benned The Unbeatable Eleven? Esetleg maga a Pioneer, ha már a promóban is így kiemeltétek?
Jókat, bár igazából csak azért emeltük ki, mert annak van kerek évfordulója, ami összecseng az A38 szintén húszéves születésnapjával. De tény, hogy ezzel a lemezzel ismertek meg minket a legtöbben, és az album legnépszerűbb dala a Pioneer volt.
Így utólag visszahallgatva mit gondolsz az albumról? Van olyan rész, amire kimondottan büszke vagy, azóta is erősnek érzel?
Az az igazság, hogy magát az albumot egy az egyben utoljára akkor hallottam, amikor 2003-ban elkészült, mert nem nagyon szoktam saját magunkat hallgatni, és most is csak azokat a dalokat tettem be egyszer-egyszer, amik benne lesznek a koncert műsorában. Sőt, azokat se mindet, mert az említett Pioneert vagy a Fishmachine-t nem is kellett: már az első próbán különösebb gond nélkül el tudtuk játszani őket, annyira beleégtek az agyunkba. De volt olyan, mint például a Spilt Milk, amire rányomtunk a Spotifyon azért próba előtt, és összenéztünk, hogy ú, ez de nagy dal, de jó lesz megszólaltatni élőben újra.
Esetleg olyan, amit ma már inkább kicsit megmosolyogtatónak tartasz?
Hű, hát remélem, nem hangzik nagyképűen, de igazából nincs. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amit valaha csináltunk, vagy én csináltam, az mind tökéletes, de amikor ez a lemez készült, életkorban már harminc körül voltunk, mindannyiunknak voltak korábbi zenekarai, és ez már a Superbuttnak is a második albuma volt, szóval összeszokni is volt időnk. Úgyhogy azt hiszem, az Unbeatable Eleven elég kiforrott anyag lett, ami ma is vállalható. Azt is fontos megemlíteni, hogy Téglás Zoli is sokat segített a felvételeknél, nemcsak azzal, hogy nagyon jó vokálokat talált ki, de az angol szövegeimet is átnézte. Tudnék bőven olyat mutatni életem korábbi dolgaiból, amikre jogosan szisszennénk fel, annyira gyerekesek, vagy tele vannak hibával, de a Superbuttnál már nincs ilyen érzésem. Az már felnőttkori alkotásunk, és viszonylag egyenesen következik belőle az is, amit ma csinálunk.
Két elég komoly klip készült a lemezhez. Ebbe mennyi beleszólásotok volt a képi világba? Milyen formában valósultak ezek meg?
Na, ez viszont komoly különbség a mai időkhöz képest. Nem azért, mert manapság ne készülnének nagyszerű klipek, talán még nekünk is van egy-két használható az Ørdøggel, viszont akkoriban ehhez tényleg rendes, filmes stáb kellett. A másik, hogy ezek a videók még a zenetévékre készültek, amik aztán vagy játszották őket, vagy nem. Bár titkon reméltük, hogy valamennyit majd kerül adásba a Pioneer, de azon mi is meglepődtünk, hogy végül egy darabig rotációban is játszották, napi többször is lement, annak ellenére, hogy angol nyelvű metálzene. Azokban az időkben még ez volt a módja annak, hogy valamennyi ismertségre tegyél szert, hiszen – ahogy az elején megbeszéltük – a YouTube csak évekkel később született meg. És miután már volt, akkor sem volt még egy ideig tényező: sokat elmond, hogy a mi klipjeinket eleinte vadidegenek töltötték fel. Máig sem tudjuk például, ki az a Zombeemetal nevű felhasználó, akinek a csatornáján megjelent szinte mindegyik jó klipünk, majd aztán később, már 2010 táján a Magneoton kiadó ezeket töröltette, és a saját csatornájára tette fel a klipeket, mi meg még ennél is később, a zenekar utolsó éveiben indítottuk el a Superbutt-csatornát. Emiatt aztán tök vicces, hogy a hivatalos zenekari csatornán a klipeknek legfeljebb párezres nézettsége van, mert ha beütöd a keresőbe, nem is feltétlenül azt dobja ki, hanem össze-vissza mindenféle linkeket, az eredeti feltöltések pedig mind törlődtek. Kivétel a Szájon át, a Superbutt per pillanat legnagyobb nézettségű videója, ami viszont most is az említett Zombeemetal csatornáján van. Szóval, ha olvassa ezt az interjút, köszönjük, nehogy törölje, és meg is ajándékozzuk szívesen valami relikviával cserébe, ha gondolja.
Mire emlékszel a forgatásokról?
Szinte mindenre, mert nagy élmények voltak. Mindenekelőtt persze Szecsanov Martinra, a Pioneer (meg a Better Machine, meg a Lust Kills, meg korábban még a FreshFabrikkal a Goofy With The Gun, a Serious és a Freezing) idén év elején elhunyt rendezőjére. Ahogy a felsorolásból is látszik, Martin egészen elképesztő munkákat tett le az asztalra, és természetesen még csak nem is a mi klipjeink voltak életének fő művei. Nagyon megrázó volt értesülni róla, hogy ilyen tragikusan fiatalon távozott el, pedig amikor utoljára találkoztunk pár éve, még épp arról beszéltünk, hogy valamikor forgassunk majd megint valamit végre együtt. Martinra végig 100%-ban rábízhattuk magunkat, nekünk tényleg csak annyi dolgunk volt, hogy oda álljunk, ahová mutatta, és azt csináljuk, amit kért. Nem is akartunk beleszólni semmibe, hiszen mi nem értünk hozzá, ő meg igen. Ráadásul meg is voltunk szeppenve kicsit, mert a Pioneerhoz (és később a Better Machine-hez is) tényleg komplett filmes stáb érkezett, világosítók, kellékesek, még öltözőbusz is volt, meg stábbüfé. Néztünk bután, hogy akkor itt most biztos valami filmet forgatnak, és a szünetekben majd gyorsan besuvasztjuk a mi klipünk jeleneteit is a díszletbe, de nem, kiderült, hogy miattunk van az egész. Koncz Gábor, a legendás színész főszereplése már csak a hab volt a tortán. Azt is tudom, hogy mindez összesen másfél millió forintba került, ami még ma sem olyan kevés, akkor meg pláne kurva sok pénz volt, de mivel még lehetett CD-ket eladni, a kiadó finanszírozni tudta az egészet. Az Unbeatable-höz készült másik videót, a Bonestart a szintén mesteri Lukács Dávid készítette, ő egyébként nemcsak neves operatőr, de a Korog dobosa is. Az viszont vicces, hogy annak ellenére, hogy klipes dalról beszéltünk, magát a számot élőben azt hiszem mindössze egyszer játszottuk el egész pályafutásunk alatt.
Elég gyorsan fogynak a jegyek a koncertre. Milyen érzés, hogy még most is ennyien kíváncsiak a Superbuttra?
Tök jó. Köszönjük, és örülünk neki. Igyekszünk meghálálni a bizalmat.
Honnan jött az ötlet? Az Ørdøggel az elején nagyon ki akartatok lépni a Superbutt árnyéka alól.
Ez így van, de azt hiszem, ez végül is sikerült. Az Ørdøg ma már saját jogán létezik, és ha arra azt mondtuk, hogy jutalomjáték, akkor ez a mostani Superbutt-koncert, tíz év szünet után meg tényleg a jutalomjáték jutalomjátéka, bármiféle tehertől vagy elvárástól mentesen. Az ötlet úgy jött egyébként, hogy az A38-ról felhívtak, hogy idén húszéves a hajó, és a születésnapi programsorozatban szeretnének olyan zenekarokat, akik a kezdetekkor ott voltak, nem akarunk-e játszani egyet. Mi meg körbetelefonáltuk egymást, és pár perc alatt arra jutottunk, hogy oké, miért ne. Ez egyébként nem előzmény nélküli, mert 2020-ban már majdnem lett egy ilyen. Abban az évben maga a zenekar volt 20 éves, és Bali Dávid, a hajó akkori szervezője dobta be az ötletet, ami végül idő hiánya miatt meg se lett hirdetve, de speciel, ha meg lett volna, a járvány akkor is elmosta volna.
Nehéz volt összerántani ezt a felállást? Ki hogy állt hozzá az egészhez?
Abszolút nem. Az ötből hárman (Zsolt, Salim és én) ugye eleve együtt játszunk az Ørdøgben, Szűcs Szabika is aktív szereplője a zenei életnek hangmérnökként, és újabban a Choke Cityben megint zenészként is, és Kisbéci, azaz Gábor Béla dobos is azonnal igent mondott, már az előbb említett 2020-as felvetésre is. Mi igazából soha nem jelentettük ki, hogy feloszlottunk, 2013-ban is csak annyit mondtunk, hogy egy időre szögre akasztjuk a Superbuttot, hogy jöhessen valami új. Ehhez képest aztán jól eltelt tíz év, de közben, magunk között és kifelé is mindig az volt a válasz, ha kérdezték, hogy persze, biztos játszunk majd valamikor, ha épp lesz rá apropó, idő, meg kedv. És most lett. Ez persze semmiképp nem azt jelenti, hogy a Superbutt újra aktív, turnézó, folyamatosan jelen lévő zenekar lesz, mert arra nincs energia a tényleg élő produkcióink mellett, és értelme se valószínű, hogy sok lenne. Nem kell, és nem is szabad ennek másról szólnia, mint hogy érezzük jól magunkat, mi is, és a közönség is, aztán hogy megint tíz év szünet jön egy újabb, hasonló koncertig, vagy csak egy-kettő, azt majd dobja az élet.
Vannak dalok, amik kicsit nehezebben akartak kézre állni?
Egyelőre viszonylag flottul megy minden, még tavaly év vége felé kezdtünk el próbálni, és a végén majd biztos ránk jön a frász, hogy úristen, el ne rontsuk nagyon, ne égjünk be, de ezen majd ráérünk izgulni úgy április vége felé.
Milyen dalokra lehet majd számítani az ünnepelteken kívül? Esetleg a 2 Minutes és a Black Soup dalai is előkerülnek?
Persze, igazi „best of”-programmal készülünk, csak a legutolsó album, a Music For Animals marad ki, mert azt teljesen más társaság készítette, de a 2000-2010-ig tartó időszak összes lemezéről lesznek dalok.
Mi a helyzet az Ördög és a Diabolus In Musica táján? Vannak készülőben új dalok?
Igen, mind a kettőnél. A Diabolus tart előrébb, ott nemsokára jön az új lemez, ami most hosszabb is lesz, mint az eddigi két EP. Hogy pontosan mikor jön ki, és pontosan mi lesz rajta, az még titok, nekünk is, mert szerencsére elég sok az alapanyag, de ha minden jól megy, belátható időn belül elkészülünk vele, és reméljük, nyáron valamikor meg is jelenik. Az Ørdøgnek is vannak már új témái, sőt, kompletten kész dala is, de ott azért tovább fog tartani az ügy. Egész tavasszal turnézunk mindenfelé az országban, miközben Zsolttal és Salimmel a Superbuttra készülünk, Mikivel meg a Diabolus-lemezt faragjuk, szóval minden dalszerzőnk jól le van most terhelve, pláne, hogy mindenkinek van a zenekaron túli élete is. De ha ezeken az aktuális feladatokon túl vagyunk, az év második felében ráfordulunk az új albumra, igaz, onnantól az még biztos lesz vagy egy év, hogy el is készüljön.
Köszönöm szépen a lehetőséget! Találkozunk az A38-on!
Én köszönöm!
