A Tygers Of Pan Tang nevet/logót a többség feltehetően legfeljebb James Hetfield megszaggatott vállú farmermellényének egyik felvarrójáról ismeri. A New Wave Of British Heavy Metal irányzattal feltűnt csapat a ’80-as évek legelején, gyors egymásutánban három olyan lemezt is megjelentetett, melyekre ma is könnybe lábadt szemmel gondolnak az irányzat azon hívei, akik a Maiden/Priest/Saxon triónál tovább is látnak.
Az említett három lemezből az 1981-es évjáratú két utóbbin a főnök, Robb Weir mellett ráadásul egy bizonyos John Sykes kezelte a másik hathúrost. Igen, pontosan arról a John Sykes-ról van szó, aki később a Thin Lizzy búcsúlemezén gitározott, majd David Coverdale oldalán a Whitesnake soraiban a ’80-as évek közepén egy rövid időre a tengerentúlon is poszterarccá vált. (Emberünk kapcsán zárójelben, de felkiáltójellel kell említeni a Blue Murder zenekart is!)
Nos, a rövid töri óra után gyorsan el is feledhetjük a fentieket, hiszen a mai Tygers-nek alig van köze a NWOBHM irányzathoz, sőt a főnöknek John Sykes-t sem sikerült kicsalogatnia a barlangjából. A mai TOPT inkább egy retro hard rock banda, mintsem egy fémzenekar. Ha képben vagy a diszkográfiájukkal, leginkább az ősrajongók által árulásként, de legalábbis zuhanórepülésként értékelt – általam egyébként körülrajongott - The Wreck-Age korongon hallható önmagukhoz tudnám hasonlítani a Bloodlineson helyet kapott muzsikát. Az már más kérdés, hogy azon a lemezen az egykori alapító, Robb Weir ott sem volt…
Szóval, annak ellenére, hogy a két anyag között zéró a személyi átfedés, a május elején érkező tizenharmadik nagylemez épp olyan, amerikai utóízű, de brit gyökerű hard rock zenét rejt, amiből manapság nincs túltermelés. A dobos, Craig Ellis gyakorlatilag a második újjáalakulás kezdete óta a banda tagja, de az olasz Jacopo Meille is már 2004-től áll a Tygers mikrofonja mögött. A szintén olasz Francesco Marras és a brit Huw Holding pedig gitárosként és bőgősként most mutatkoznak majd be a Tigriseknél.
Rátérve a zenei oldalra; a Bloodlines két vállra fektetett. Ha az újdonság-faktor teljes hiányát nem rovom a brit/olasz formáció terhére, akkor most nem tudok mibe belekötni, őszintén szólva, nem is akarok. A futószalagon gyártott, formára faragott hard rock késztermékek korában meg kell becsülni az ilyen lemezeket! Nagy megfejtés nincs; adva van egy David Coverdale, Paul Rogers és Darren Wharton hangszálait birtokló énekes, aki mindent képes előadni, amit ebben, a jó magyar szakkifejezéssel élve „veretes” hard rock muzsikában tudni kell. Ráadásul a technikai oldal mellett az érzelmi rész is rendben van nála, a refrénjei meg gyorsan a hallójáratokba tapadnak. A gitárdallamok dettó. Weir és a tőle pár generációval fiatalabb másik gitáros nem spórolnak a riffekkel, szólóik szintén élményszámba mennek. A ritmushangszerek pedig a hagyományoknak megfelelően statisztálnak mindezekhez.
Ennyi. Tudom, és vállalom is, hogy most némileg túllelkesedem a dolgot, de a pontszám tekintetében igyekszem visszafogni magam, és objektív maradni. A maga közegében, nem túl népes mezőnyében azonban ha a Bloodlines nem is tökéletes, de mégis egy irgalmatlanul erős lemezről van szó.
